Az anyává lett apa története
Előrebocsátom, azok közé a férfiak közé tartozom, akik mindig is nagyra becsülték a nők munkáját, soha egyetlen pillanatig sem gondoltam, hogy a háztartás és a gyerekek menedzselése ne lenne nagyon komoly feladat. Még azt is megkockáztatnám, hogy amennyire tudtam, próbáltam én is részt venni a házimunkában (remélem, azért a feleségem sincs teljesen más véleményen…), de az elmúlt napok eseményei még mindezek mellett is elgondolkodtattak. Ezeket a gondolatokat szeretném megosztani.
A történet tulajdonképpen pofonegyszerű, mondhatnám mindennapos: a feleségem közel két hétre elutazott, én pedig itthon maradtam a két kisiskolás gyerekkel. A feladat első látásra nem túl bonyolult: életben kell maradni, az sem baj, ha minden nap eljutnak az iskolába, vigyenek magukkal tízórait, készítsék el a házi feladatukat, közben azért legyen itthon kaja, és bírjuk ki a két hetet. Leírva nem tűnik bonyolultnak, az ember mindenről tudja, hol van (azt hiszi), ismeri a heti programot (azt hiszi), a közelben vannak a nagyszülők, akik segítenek, ha kell, és egyáltalán: mi az a két hét?
Nos, a történet ott kezdett érdekessé válni, amikor a feleségem elkezdte sorolni, hogy mikor melyik gyereket hova kell vinni, illetve ő hogyan szokta menedzselni az „egyik gyerek focira megy, a másik táncolni, de közben találkoznak a barátokkal és ki hova és mikor visz kit” című időbeosztást. Körülbelül a negyedik mondat után nyilvánvalóvá vált, hogy ez így nem fog menni, úgyhogy előkaptuk a laptopot, amin ezeket a sorokat is pötyögöm és nekiálltunk hétfőtől péntekig végigvenni a napokat, mikor, hova és kivel kell menni. Másfél sűrűn gépelt oldal lett a vége (és ez csak egy átlagos hét programja!!), nem szeretnék senkit untatni a részletekkel, de már a programot végigolvasva is úgy éreztem magam, mintha egy logisztikai mesterkurzus kezdő diákja lennék. (Még egyszer szeretném hangsúlyozni, önképem szerint én az a típusú férj vagyok, aki nem menekül üvöltve a házimunkától és a gyerekek szállítmányozásában is részt szoktam venni, de ez így ömlesztve…) Azért a keddi nap programját és teendőit hadd osszam meg veletek! A suli után a nagyobbik, a fiú focizni megy (kész szerencse, hogy az edzés helyben van, azaz nem kell a város másik végébe rohanni vele), ehhez össze kell építeni a cuccot, nadrág, fehér póló, stb. Foci után a fiamat elviszik a barátjáék, hadd töltsenek együtt kis időt. Közben nem szabad elfelejteni, hogy a lányom táncra megy (megint szerencse, hogy nem a város másik végén van), mivel a focihoz hasonlóan ez is a heti első alkalom, az ő holmiját is össze kell pakolni. Az iskola ugye délután 4-ig tart, a tánc viszont csak háromnegyed 5-kor kezdődik, a köztes időt majd eltöltjük valahogy. Külön öröm, hogy az öltöző új helyen van, azt még majd meg kell találni (a gyerek szeptemberben szinte végig beteg volt, ez az első alkalom, hogy megy). A tánc után együtt elmegyünk a bátyjáért (hol a bánatban lakik a barátja???), és este már csak a kisebbik másnapi dolgozatára kell figyelni és kikérdezni. Amikor mindez megvan, akkor az ember fél kézzel összedob egy vacsorát, irány a fürdés, mese, táska ellenőrzése, és kész is.
Az első napok tapasztalatai alapján a vasárnap volt a legdurvább, akkor ugyanis a nagyszülőknél aludtak és ők vitték őket reggel iskolába. Namármost, az összepakolás elvitte a fél délelőttöt, az esti elalváshoz nélkülözhetetlen plüssállatok, a könyvek, pizsama, melegítő, pár életbevágóan fontos játék mellett csak a teljes heti iskolai felszerelést kellett összeszedni, tornacuccal, ezzel-azzal megspékelve. Nem szeretném tovább rabolni az időtöket, csak azt szerettem volna kihozni az egészből, hogy bár eddig is tiszteltem és megbecsültem azt a munkát, amit a feleségem végez itthon, azt hiszem, most, hogy két hétre én is részben anyává váltam, a tisztelet és megbecsülés a csodálatnak adja át a helyét. Minden férfinak szüksége lenne néha ilyen időszakra.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez