Nápoly: Ahol a férfiak mosolyognak. A szemedbe néznek, Csodálnak. Kedvesek. Olykor felkiáltanak: Sophia Loren! Téged ez nem érdekel? Ugyan már! Szerintem éhezünk erre. Hiányoljuk ezt a fajta Férfit. Persze, nem árt, ha mindezt merjük megengedni, és első körben: megvágyni!

Egy szeptemberi kedden gyúlt fény az éjszakában, hogy pénteken Caprin lehetek. Csütörtökön már a repülőn ültem. Hátam mögött egy forró és munkás nyárral, családi viszállyal, másfél év pandémiával, összetört szívem darabjaival. Caprin már jártam pár évvel korábban, akkor még a férjemmel és gyerekekkel. Azt hiszem mindannyiunk szívét megdobogtatta az Amalfi –öböl, de mostanra már tudom, hogy az én szívembe még egy chip is került, ami azóta jeleket adott, és visszahívott. Vannak ilyen hívások, amelyek nem tudjuk, hogy honnan jönnek, kitől erednek, de ha eljön az idő, a körülmények csodálatos és gyakran meglepő módon úgy esnek egybe, hogy „nincs mese”, menni kell.

Kedden vettem tehát észre a hirdetést, amelyben egy csodálatos Capri-i napot ígértek. Szerdán már meg volt a repülő jegyem, csütörtök este pedig már pakolhattam. Irány Nápoly, ahol a csütörtök délutánt és estét, majd a pénteki Capri nap után a szombatot tölthettem. A szombat persze csak amolyan levezetős fél nap lesz, gondoltam, hiszen 18 h –kor más indul haza Budapestre a gép. Néhány ismerősöm megdöbbent rajtam, hogy minek megyek ilyen nagyon rövid időre, ráadásul pont Nápolyba, ahol: "hátba szúrnak és kirabolnak”, és különben is, „nem félsz oda menni?” Nem féltem Nápolyba menni, már csak azért sem, mert tudtam, hogy a hölgy, aki a capris napot szervezi, segíteni fog kiigazodni a nápolyi dolgokat illetően, illetve az volt a benyomásom róla, hogy igazi kísérőm lesz, jóval több, mint egy hagyományos turista kísérő. Az volt az érzésem, hogy Perla, amolyan igazi „Beavató” lesz nekem, aki Nápoly igazi és csodálatos arcát mutatja meg nekem, és aki Caprit is új módon láthatom vele. Nem utolsó sorban pedig éreztem, hogy mindez valamiért különleges is lesz.
Az Út végül – pozitív értelemben - minden várakozásomat felülmúlta. A két éjszakás, két és fél nap rendesen „ki lett maxolva”! Repültem, hajóztam, lebegtem, motoroztam és lovagoltam, ettem és ittam, voltam szigeten, a Spanyol Negyedben, múzeumban, volt nevetés és rituálé, romantika és kaland is. De ami a legfőképpen volt, az az Élet maga. Az Élet, ami benne volt a pizzában, a cafféban, a caprézék mosolyában, a napolitanák figyelmességében, a sfogliatella omlósságában, az éjszakák szerenádjaiban, és nem utolsó sorban, az ottani férfiakban.

Azt hiszem, hogy mindannyian azzal találkozunk, amire nyitottak vagyunk, vagy amit a magunk módján, olykor sóvárogva megteremtünk. Én szeretem a szép flörtöket, és gyakran hiányoznak a bókok. A „ciao”-t pedig sokkal jobban szeretem, mint a „Kézcsókom” – ot. Lehet, hogy egyedül vagyok ezen a bolygón azzal, hogy sokszor úgy érzem, hogy egy hideg, érzéketlen világban élek, ahol észrevétlen és viszonzatlan marad a bennem élő szépség és szenvedély.
Mintha minden mosoly, amit a világnak adok, önmagam legszebb formáját táplálva, észrevétlen maradna ebben a közönyös és fásult világban. Mindez a szürke tapasztalás Nápolyban felülíródott. Ha Nápolyra gondolok, kellemes melegség árasztja el a lelkemet, a testem újra pezseg, a szívem pedig nyílik.
Azt hiszem Nápolyban egyszerűen önmagam lehettem, éltetni és ünnepelni tudtam a bennem lévő „életszerelemes” nőt. Nevezzük ezt az érthetőség kedvéért „Dolce Vita” – nak. Nápolyban a Dolce Vita nem valami megrendezett program, és akik részt vesznek benne, nem színészek, hanem igazi hús-vér emberek.
Vegyük mindjárt a buszsofőrt, aki megadta a hatásos felütést Nápolyhoz.

Megérkezés a káoszba

Az első pillanat mindig sorsdöntő, megpecsételi a továbbiakat. Így volt ez a nápolyi reptérről kilépve velem is. Az első benyomás, ami nagyon Nápolyba érkezve pozitív. Kellemes meleg, hangosan beszélgető, nevető emberek, sodró lendület, pálmafák és színek…Perla, a kísérőm határozottan valami buszmegálló felé tart, én pedig követem. A megállóhoz közelítve meglátjuk a ránk várakozó Giovannit.  Giovanni Perla kedvese, és azért jött, hogy átvegye Perla csomagjait. Egy motor mellett áll és mosolyog. Perla a legnagyobb természetességgel nyomja a kezébe a csomagokat. Cseppet sem aggódik, hogy a férfi miként fog megbírkózni a feladattal, hogyan fogja a sok csomagot a motoron elhelyezni, és haza szállítani. - Megoldja! –nevet fel Perla. – Mindent megold!
De hogyan? – kérdezem magamtól, ahogy megpróbálom elképzelni Giovannit, miközben a csomagokkal megrakottan nyomja a gázt. És akkor még fogalmam sem volt róla, hogy mit is jelent Nápolyban motorosan közlekedni.

Giovanni közben bemutatkozik, rám mosolyog. Végig sem tudom gondolni, hogy miként fogja megoldani a feladatot, már el is süvít a csomagokkal együtt. 
- Nem az én dolgom- emlékeztetem magam. – Most azért vagy itt, hogy pihenj és lazíts, és nem azért, hogy megold a dolgokat, mint otthon.
Pár lépést teszünk és máris a buszmegállóban vagyunk. A busz, ami a reptérről a célhoz fog vinni minket már benn áll, az utasok nyugodtan kapaszkodnak fel az első ajtónál.  Erre már nem fogunk felszállni – szól Perla. Ugyan miért nem? – fut át rajtam – hiszen van még hely, és egyébként sem tudjuk, hogy mikor jön a következő járat. Fene sem akar itt ácsorogni a reptérnél. Perla vált néhány mondatot a sofőrrel, mire az közli, hogy egy valaki még felszállhat. Hát ez eldőlt – summázom – úgy látszik ezek itt ketten, a sofőr meg Perla – teljes összhangban vannak… Hát igen, de hogyan? Hiszen alig egy vagy két mondatot váltottak! Ilyen lehet az a bizonyos kommunikációs összhang? Nem tudom – vallom be magamnak – mert már régen nem értettem meg magam félmondatokból, pláne nem a tömegközlekedésben. A busz elgurul, majd pár perc múlva érkezik a következő. Az emberek nyugodtak és mosolyognak. Felszállok a bőröndömmel és jegyet veszek a sofőrtől.

Solo? – teszi fel a kérdést? Egyedül? Szingli – vágom rá mosolyogva.

A sofőr hirtelen hangos nápolyi nyelvre vált, már nem tudom teljesen követni. Azt kiveszem, hogy a szingli szó teljesen felvillanyozta. Hangos ovációba kezd, ünnepel engem, az utasok között levő szingliket és a világ összes szinglijét. Az utasok nevetnek. A busz elindul. A sofőr majd minden lámpánál hangosan kibeszél hozzánk az utasokhoz. – Mit mond? – kérdezem Perlát.  Megkérdezi nincs –e valaki, akinek itt lenne kedve leszállni. Szerinte szép ez a hely!
Micsoda? – lepődőm meg a válaszon. Nincs időm sokat értetlenkedni, mert a sofőr tovább beszél, majd az egyik piros lámpánál leugrik a buszról, arrébb fut és átölel egy arra járót. Elképedve nézem… Majd visszaül és mindezt még egy piros lámpánál megismétli. Jó helyre jöttem – gondolom. – Itt legalább senki nem fog kiakadni a dolgaimon. A busz hamarosan megérkezik Beverellohoz. A kikötőben megcsap a tenger illata, a fülledt meleg. A lelkesedés tovább repít. Majd húsz percnyi séta után megérkezünk a szállásomra. Ez itt a lehető legjobb hely lesz neked – mondja Perla. – A legtöbben a szállásnál hibázzák el, ha Nápolyba jönnek. Én mindig mondom, hogy a pályaudvar közelébe nem szabad hotelt foglalni, de nem hisznek nekem. – Ott olcsóbb, mondják. – Aztán meg jön a csalódás, és a kiakadás, hogy milyen Nápoly…

Örülök, hogy nem szóltam bele, és hagytam, hogy Perla foglaljon nekem szállást. Valóban jó helyre hozott. A tengerpart a lábaimnál, és a Spanyol Negyed, amit még nem is láttam, csak pár perce lesz. A szállásom egy régi, patinás épület egyik szárnyában található. A házban portás fogad, majd hangulatos, kovácsoltvas liften emelkedünk a negyedikre. De milyen lehet az a bizonyos spanyol negyed? – fut át bennem.
frissítsed fel magad, aztán elmegyünk ebédelni – utasít Perla. Legszívesebbén hosszú hűsítő zuhanyt vennék, de erre most nincsen idő. Gyorsan ruhát cserélek, pár csepp hűsítő víz, majd lelkesen és határozottan lépdelünk a Spanyol Negyed felé.

A nápolyi Margarita pizza

Perla határozott és gyors léptekkel megy előttem. Pár sarkot teszünk csak meg a szállásomtól és egyre varázslatosabb lesz minden. Egy hatalmas téren áthaladva szűk utcák sora tárul fel előttem. Az első kisebb terecske bal oldalán egy különösen hangulatos helyet pillantok meg. A kiülő rész vászon árnyékolói, a nagyméretű kő kaspók, a cirádás, patinás betűkkel teleírt táblák egy időtlen világ ezernyi emlékkel teli atmoszféráját idézi meg.
Ez a Gambrinus! – mondja Perla. – Itt fogsz reggel kávézni! Hirtelen bevillan, hogy a szálláson milyen udvariasan mondták el, hogy mikor lesz a reggeli, mire Perla, csak annyit mondott: „Ezt nem kéred, máshol leszünk!” Csak egy pillanatra! – kérlelem Perlát a szemeimmel. Szeretnék berohanni és felfalni a szememmel ezt a különleges hangulatot, legalább a szemeimmel, ha mással nem is falhatok most. Rendben, nézz körbe –adja meg az engedélyt Perla.
Megmerítkezem hát kicsit a Gran Caffé Gambrinus – ban, és tudom, hogy hamarosan itt fogom ízlelni a kávét.

A Gambrinust elhagyva sorra következnek a Spanyol Negyed utcácskái. Egészen szűk, szinte sikátorszerű utcácskák, a kicsiny balkonokon és ablakokon az ikonikus száradó ruhákkal. A sötét kövekkel borított utcákban egymásba folynak a kis teraszok, éttermek és pizzériák. Az emberek sűrűn hömpölyögnek velünk együtt, mellettünk motorok cikáznak, rajtuk férfiak és nők, idős asszonyok és bácsik, de látok teljes családokat is a motorokon, anyákat gyerekkel, és Flaviot megidézve csomagokkal, tárgyakkal, de még ruhaszárítóval száguldozókat is. Apró dudálással jelzik az útjukat, ami elsőre teljesen ismeretlen és már – már sok is, de kis idő elteltével Nápoly egyedi lüktetésébe olvad.

A sokadik kis utcácskát átszelve már erősen csak az ebédre tudok gondolni… Végül Perla megadja az engedélyt és egy kis asztalhoz huppanunk. Évek óta ide jár pizzát enni. Jól ismeri a családot, akiké a pizzéria. Anya, lánya… szépen sorban mindenki felbukkan. Nem vagyok egy nagy pizzás, de visszagondolva, teljesen egyértelmű volt, hogy Nápolyba elsőre pizzát rendelek. Perla velem tart, mindketten Margarita pizzát kérünk.

Éhes vagyok, de a pizzára nem fut össze a nyál a számban. Nekem a pizza, amolyan szükségmegoldás. Ha randizom, és jó helyen eszem, sosem kérek pizzát. A pizza nekem olyan fast food szerű. Akkor veszem, amikor a gyereknek gyorsan kell valami. A pizza az, amikor nincs jobb ötlet, amikor még ez a legbiztosabb megoldás az éhség elűzésére.  Volt azért jó találkozásom is a pizzával, mikor évekkel ezelőtt kedvet éreztem saját pizzát sütni. Ez mindig nagy sikert aratott a családban, és több plusz pontot is szereztem a népszerűségi listán. Szerettem keleszteni, szerettem, ahogy forrón kiemeltem a sütőből, és nagyon szerettem, ahogyan a lakást beterítette a sülő tészta, szósz, sajt és sonka semmihez nem hasonlítható, ínycsiklandó illata. Ilyenkor simán megéreztem az adás örömét, még ha alig ettem is a remekműből.

Miközben a pizzát várjuk Perlával Nápolyról beszélgetünk, és arról, hogy Perla szívét miként rabolta el Nápoly… A Margarita közben megérkezik.
Kerek és illatos. Éhes vagyok. Perla megmutatja, hogyan eszik a nápolyiak. Négy egyenlő részre osztja, felvágja, majd az az első szeletet félbehajtja, és a szájába teszi. Buzgón utánozni kezdem. Tetszik, hogy a pizza evésnek rituáléja van! Össze hajtom az első szeletet és a szájamhoz emelem. A forró tésztában a gravitáció hatására lefelé csordul minden: paradicsomszósz, mozarella… Beleharapok.

Nem tudom, hogy mikortól számítsam Nápoly varázslatát… Vajon onnantól, hogy Flavio zokszó nélkül elfurikázta motorral Perla csomagjait? Vagy inkább a mókás buszsofőr magánszámától? Vagy a Gambrinus hangulatától? Vagy amikor megpillantottam a Spanyol Negyed utcáit? Amikor láttam a motorokat, a rajta száguldókat a dudaszóval? Vagy amikor most beleharaptam a Margarita pizzába?
Erre szavazok! Igen! ITT kezdődött! Ezzel az Ízzel!

• capri életöröm nápoly olaszország utazás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!