”Mielőtt elítélsz, vedd fel a cipőmet és járd végig az utamat. Járd végig a múltamat, érezd a könnyeimet, éld át a fájdalmaimat, az örömömet. Tedd meg a lépéseket, amelyeket én megtettem és botladozz meg minden kövön, amelyen én megbotlottam. S mindegyik botlás után állj fel és menj tovább, úgy ahogy én tettem. Csakis ezután ítélkezhetsz rólam, felettem. Akkor mondhatod, hogy ismersz… “ (Edmond J. Lawrence)

Fiatalabb koromban kritikus és cinikus voltam, de rájöttem, hogy amint pálcát török valaki felett, saját magamat taszítom szakadékba. Emberek vagyunk, érzelmektől vezérelt aktív létezők a világban, a magunk történetével, erényeivel és hibáival. De sokan ahelyett, hogy maguk felett ítélkeznének, mások szemében keresik a szálkát. Mégis mi az a pszichológiai vezérelv, ami miatt ilyen népszerű ítélkezni egy harmadik fél felett?

A gyógyíthatatlan megmondó figurák, a gyakran rosszindulatúan véleményt alkotók a saját zsákutcájukban toporognak. Azáltal, hogy másokat becsmérelnek, nem kell szembenézniük elfogadhatatlan bűntudatukkal. Gyenge lelki alkatok, akik attól érzik jól magukat, ha leértékelhetnek másokat. Ettől ugyanis a saját megítélésük szerint erkölcsileg felülkerekednek mindenki máson. Vagy legalábbis elterelik figyelmüket a saját frusztrációjukról, hiányosságaikról és tévedéseikről, mert nincs elég bátorságuk ahhoz, hogy az önön lelki szférájukban uralják a káoszt.

Az ítélkező nem meri felismerni a helyzetek komplexitását, elítéli az önkifejezés és érzések szabadságát és mindenre racionális indokot hoz.

• bíráskodás önbíráskodás rosszindulat

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!