„Azt adja a világ, amit belelát a kíváncsiság” - Szabó Lőrincre emlékezünk

Szabó Lőrinc nevével iskolai tanulmányaink során többször is találkoztunk, de verseit felnőtt fejjel újraolvasva az élmény sokkal maradandóbb. Műveiben élet, szenvedés, szerelem, gyötrelmes vonzalom, szépség, játékos soráthajlások, megannyi kép és érzelem. Összegyűjtöttük egy kis csokorba a számunkra legkedvesebbeket.

Tavasz

,,Mi az?'' - kérdezte Vén Rigó.

,,Tavasz'' - felelt a Nap.

,,Megjött?'' - kérdezte Vén Rigó.

,,Meg ám!'' - felelt a Nap.

,,Szeretsz?'' - kérdezte Vén Rigó.

,,Szeretlek!'' - szólt a Nap.

,,Akkor hát szép lesz a világ?''

,,Még szebb és boldogabb!''

„Azt adja a világ, amit belelát a kíváncsiság” - Szabó Lőrincre emlékezünk - - - idézet, irodalom, szabó lőrinc, vers,

Bizalom

Tudom, Kedves. Van nő, száz, meg ezer:

látom: szép is némelyik, s bizonyára

fontos majd-mind valakinek. De más a

kapocs –: hiányzik sok-sok pici jel,

amire a szem csak később figyel

s még inkább a szív: test s lélek varázsa

a bizalomban teljes – óh, be fájva

nézlek másokban: alig érdekel

az érző élet! Annyi-annyi év

alatt annyi vágy s hála gyűlt beléd,

hogy erő lettél, kincs, a veszteség

mutatja, mily nagy! Azt nézem: kereslek:

de csak olyanokban, akik szerettek,

Drágám, vagy most, énértem, megszeretnek.

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol,

kitakarózva, önfeledten... Óh,

hadd szívjam messziről hajad szagát,

hadd nézzem élő csontjaid s husod

isteni-mély nyugalmát - : hátha mégis

enyhülne bennem ez a szomorú

és bizalmatlan, örök társtalanság,

mely téged is csak rettegve kiván

s melynek szülője és dajkája csak

a rossz lélek s rossz lelkiismeret.

Félek tőled és őrjöngve kivánlak;

szeretlek, s mégis mindig titkolom;

vágyom reád, és mégis úgy megyek

hozzád, mint ellenséghez... Óvatos

lelkem tüskéit fordítom feléd, mert

azt hiszem: te is arcom mása vagy

s megölsz vagy megrontasz a szerelemben.

Mint a szerelem

Olyan ez majdnem, egész olyan ez,

mint a szerelem. Mos, öblít a szesz,

a részeg láng. Mélybíbor trombiták

hozzák a lélek örök hajnalát

s a tudat a húsnál meztelenebb.

Vagy hangos tükör vagyunk? Idegek

feleselése? Kiéivel? A

táj ismerős: zöld-arany mámora

ringatott fénynek, árvíznek... Mikor?...

Csak az néma volt... Ez meg... Hogy sodor

a megállt idő!... Csukódik a szem,

s álom harsan át érzékeiden,

álom, mely tűz-ábrákká alakít,

álom, mely lázként tágít, zsugorít,

álom, melyben viharként száll veled

a tulajdonképp tétlen képzelet,

álom, melyben ég s föld zeng s tündököl,

és egész testünk csorduló gyönyör.

A törvénytelen Szép

Ahogy repűl az élet, évre év,

egyre kevésbé tudom, mi a szép,

egyre kevésbé értem magamat,

hogy régen csak bizonyos arcokat

hittem annak, csak ilyen vagy olyan

szemet, szájat; mintha nem is magam

ítéltem volna, hanem más, aki

értelmetlenül válogatta ki

a vonzót s rútat, s megszegényitett.

Aztán elhagytam a törvényeket

s most türelmesebb, gazdagabb vagyok:

előre látom a pillanatot,

mely olt vagy gyújt, s a lelket, jellemet,

a belső formát. Milliméterek

összhangja szabta, ki tessék, ki nem?

Ma sok egyéb is; és a szerelem,

ahogy tanít idő s tapasztalat,

egyre szebb lesz és titokzatosabb.

Nyár

Nyár. Kert. Csönd. Dél.
Ég. Föld. Fák. Szél.
Méh döng. Gyík vár.
Pók ring. Légy száll.
Jó itt. Nincs más
csak a kis ház.
Kint csönd és fény.
Bent te meg én.

A kíváncsiság

Akkor lettem kíváncsi. Mire? A
mindenség tündöklő titkaira,
arra, ami adat és gondolat
s ami csak villózik e név alatt,
a képre kint, a tükörképre bent,
s amit a tükör önmaga teremt.
A valóság üres kereteit
építgettem, mint méh a sejtjeit,
s vártam, amit majd a tapasztalat
gyűjt bele, a mézet, az igazat.
És gyúltak bennem álmok és csaták,
hitek próbái, pörök, kritikák,
szedtem magamban, okkal, oktalan,
ami jött, por, mag, pelyva, színarany:
száz éden zárult, nyílt száz új szezám,
s csak én maradtam igazi hazám,
én, a néző... Azt adja a világ,
amit belelát a kíváncsiság.

A földvári mólón

Partra döng a tó: nagyitóüveg-
húsa alatt ingó terméskövek
dagadnak-fogynak, ahogy éleik
szöge a híg kristályban megtörik,
szűkűl vagy tágúl: a dirib-darab
roncsok együtt emelik hátukat,
torz teknősbékák, a vízzel, amely
szabályosan lüktetve futja el
mohos lapjukat, aztán lecsorog
s fél vagy negyed ütemkésés konok
játékával kontrázgatja saját
lélegzetének nyugodt ritmusát.
Nyíló recék kereszthálózata
borzong egymáson át ide-oda,
s lent, a napsütött fenékhomokon,
hol halak húznak, lehelletfinom
árnyuk együtt fut s együtt tűnik el
a fénytörés színörvényeivel,
mert máris új hullám nő és üveg-
húsa alatt a torz terméskövek
megint dagadnak-fogynak: tizenöt
másodperc telt el, s két hullám között,
mely jött s elomlott, most megint csorog
a sok kis csurgó, fecseg és locsog,
s megint árnyat húz a fenékre a
felszín futó recehálózata –
s mindez folyton így ismétli magát,
így, e játék, az örökléten át,
így, e léhaság, s túlél minket is,
és túléli ellenségünket is,
túl, ez a semmi, ez a tünde kép,
túl a királyok, hősök és a nép
minden jövőjét: jelentéktelen,
mégis másod, rettentő Végtelen!