Emlékszel a Borsószem hercegkisasszonyra? Arra a régi mesére, amit gyerekkorunkban olvasott anya. Hat éves lehettem, és kiszedtem a levesből a borsót, majd beraktam a lepedő alá. Másnap szörnyen mérges voltam, mert nem lett kék-zöld folt a derekam, ahogy a mesében a herceglánynak, ugyebár így ment át a teszten, hogy mégis nemesi származású. Haragudtam, mert én a próba szerint nem voltam az.

Anyáék csak nevettek rajtam, és legyintettek, mert „voltak dolgaim”. Például kitaláltam magamnak egy képzeletbeli barátot, akit Salinak neveztem el. Persze Sali csinált mindent, ha éppen rossz fát tettem a tűzre. Egyszer hintáztam a széken és előre jósolható volt, hogy a fejem beverem a szekrény fémgombjába. Rám is szóltak, de én csak billegőztem tovább, aztán hopp, a fejem beszakadt és ömlött a vér. Le kellett vágni a hajam hátul köralakban, hogy le tudják kezelni a sebesülést, én meg haragudtam a doktornőre, hogy le ne vágja, mert akkor nem leszek soha herceglány. Az nem is érdekelt, hogy vérzik. Persze mindezért Sali volt a hibás, ő nem akarta abbahagyni a billegést. El is vittek pszichológushoz miatta, tudni akarták, nem vagyok e bolond, de a terapeuta megnyugtatta a családot, hogy a gyereknek csupán fejlett az intelligenciája, erre vall ugyanis a képzeletbeli barát. Máig tudom, hogy létezett Sali, csak te nem hiszed, de ez nem baj. Legyen neked úgy!

Ma kellemetlenül éreztem magam az orvosnál. Zömök, kopaszkás, ősz nő az onkológus, egy jó nagy fejjel alacsonyabb nálam. Az a fajta szemüveges, aki a keret fölött kukucskál, és ettől mindig olyan hülye érzése támad az embernek, mintha akarna valamit még tudni rólad, de nem meri feltenni a kérdést. Elkaptam a tekintetét, ahogy a dekoltázsomba mered néhány pillanatra. Ott ülök a neonfényű szobában a vacak leletemmel, és vacakul érzem magam, hogy nem nézek ki halálos betegnek az onkológián. Ő meg orvos létére kopaszodik és sápatag is. Szerintem a férje már nem él. Minden nap találkozik a halállal, a rákról pedig úgy beszél, mint egy gondtalan kamasz az új körömlakkdivatról. Nem akartam vele diagnózisokról diskurálni, mert láttam, hogy egy lyukas garast nem adna az életemért. Ültem némán, és közben olyan viccek jutottak az eszembe, amiket nagyon morbid lett volna elsütni a halálosbeteg osztályon. De én nem bírok ebben a betegségben komoly maradni, meg nem is hiszem, hogy meghalok. Te elhiszed nekem, ha azt mondom, olyan mintha mindez nem is velem történne meg?

Lebegek magamon kívül, felülről mustrálom a helyzetem, közben tudom, minden jó lesz, úgy érzem, a világot is elbírnám cipelni a vállamon. Tudom, hogy nem érhet baj, még talán szerelmes is leszek valakibe, és sokat akarok szerelmeskedni vele, ezért is akarok élni tovább, meg azért, hogy legyenek gyerekeim, és hogy írjak jó könyveket. Azt mondják, csak azok halnak meg, akik nem találnak maguknak célt az életben. Látod, nekem mennyi célom van? Úgyhogy biztos, nem most leszek angyal az égi tornácon, a fejed felett.

                                                                                                                      Szentesi Éva - Rúzs és Tükör

• rúzs és tükör szentesi éva

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!