Egy magával ragadó történet, füstillat és tapsvihar - ezért imádunk még mindig színházba járni

Olyan ez, mint egy rítus. Már otthon elkezdünk ráhangolódni a kultúrprogramra azzal, hogy csinos csomagolásba öltöztetjük magunkat. A díszes főbejárathoz lépcsőn vonulunk fel a többi nézővel, majd átlépve azt belecsöppenünk egy másik világba. Itt még a ruhatárnál is izgalomban van az ember, pedig még le sem ült a bársonyszékbe, s a függöny sem gördült fel.

Régen jártam színházban, ahogy a barátnőm is, így ezt kihasználva kaptam tőle születésnapomra egy jegyet. Egy vasárnap esti időpontot választottunk ki, tökéletes lezárásaként a hétnek, és a hétfői hajtás előtti átszellemülés jegyében. Aznap nagyon erős szél dúlt, az előadás előtt egy étteremből figyeltük a fák hajladozó ágait, és az embereket, ahogy minél gyorsabban próbáltak eljutni valami fedett helyre a szélvihar elől.

A kellemes vacsora közben nyugtáztuk, hogy a darab három és fél órán át fog tartani, amitől picit megijedtünk. Rég ültünk végig egy ilyen hosszú történetet. Ám a félelmeinket ismételten felülmúlta a teátrum varázsa. Néhány percet várnunk kellett a bejutással, de addig is magunkhoz híven gyönyörködtünk a körülményekben. Alapvetően maga a tény elbűvölően hat az ember lelkületére, hogy ennyi ember meghozza ugyanazt a döntést, miszerint az estéjüket egy ilyen színdarabot megnézve szeretnének eltölteni, ebben a környezetben. Örömmel, mégis határozottan meglepődve konstatáltam magamban, hogy mindenki ünneplő ruházatban érkezett. A hölgyek közül sokan a fekete és fehér letisztult színeit választották, a merészebbek pedig a pajkos mintákhoz nyúltak, legyen szó akár a fodros szoknyákról, akár a selyemnadrágról. Valaki mindezt élénk rúzzsal toldotta meg, a hajkoronák palettájának minden formáját megtapasztalhattuk.

Egy magával ragadó történet, füstillat és tapsvihar - ezért imádunk még mindig színházba járni - - - kultúra, kulturális programok, színház,

Noha az urak már nem frakkban és kalapban érkeztek, hiszen a divat halad a korral, de jócskán megadták a módját a hely hangulatának. A komolyabb szettek az öltönyt jelentették, a lazább stílust pedig a csinos aljak és előkelő ingek képviselték. Itt sem volt hiány a pompás nyakkendőkből, hózentrógerekből, lakkcipőkből. Érdekes belegondolni, hogy egészen eddig egy szót sem ejtettem még magáról a darabról, de máris oda tudjuk magunkat képzelni ettől a sok kis alkotóelemtől a helyszínre, a pillanatba.

Nem olyan ez, mint a mozi. Itt valamiért még a helyünket megkeresni is előkelőbb érzéssel tölt el. Amikor elfoglaljuk a székünket, akkor elkezdődik: átlépünk egy másik világba, ahol pár percen belül az a sok-sok minket körülvevő ember a teremnek csupán egy kis szeletét fogja nézni pár órán keresztül. Mielőtt a lámpák fénye kioltódik, körülnézünk, kik és mik vesznek körül. Megnézzük, ahogy az emberek ülnek a páholyokban, beszélgetnek, nézelődnek. Megcsodáljuk a díszes falakat, mennyezetet, erkélyeket. Bámuljuk a hatalmas, bordó bársonyfüggönyt, amely elválaszt minket egy történettől.

Belemerülünk a környezetünkbe, amit a függöny felgördülése, és a zenekar bemutatkozó hangjai törnek meg, amire mi lelkes tapsviharral reagálunk. Ezután a kezdőjelenet szereplői megkezdik a darabot, belecsöppenünk a történetbe, szinte belezuhanunk, mint Alíz a nyúllyukba. Ott kicsit kilépünk a testünkből.
A színmű közben sok minden foglalkoztathatja a nézőt. Elemzi a történetet, beleéli magát, megtalálja a hozzá legközelebb álló karaktereket. Rácsodálkozik arra, hogy egy élő ember hogyan képes így előadni egy teljesen más jellemet, miközben elképesztő hangokat énekel ki, és tetemes mennyiségű szöveges tartalmat jegyez meg, miközben akár még a hirtelen jött “bakikra” is impovizálnia kell valamilyen megoldást. Én személy szerint sokszor gondolkozok el azon is, hogy vajon ez a színész/színésznő milyen lehet a valódi életben.

Akár a cselekmény izgalmait és gondolatainkat messzire repítő mondanivalóit, akár a színpad életteliségét nézzük a szereplők és a zenekar hangjaival, a kellékek mesebeliségével és az egész teret néha beborító illatos füstfelhővel, mindig valami bámulatos, magával ragadó, varázslatos élményt kaphatunk ezáltal.
A színház azoknak való, akik képesek néhány órára kizökkenni a jelen világából, és egy adott közösségben szeretnék átélni a befelé fordulást.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Szabó Alexandra

Felnőttként megőrizni a gyermekkorunk kíváncsiságát és merészségét egy életre szóló, kemény feladat. A világ sokszínű, és éppen emiatt küzdelmes az embernek megtalálni és megtartani saját útját. Nincsen jó vagy rossz: hiszek abban, hogy minden ember egyenlőnek és jónak születik. Hiszek a szeretet elsöprő erejében, és kötelességemnek tartom, hogy mindig hozzájáruljak az előrehaladáshoz és az értékteremtéshez. Van valami varázslatos abban, amikor az emberek a papírra vetett gondolatok, felfogások, élmények megismerésével jönnek rá, hogy mennyi közös is van bennük. Az írás egy hang nélküli kapocs, amely közelebb hoz minket egymáshoz.