Van egy nő, egyedül ül az ablakban, vállán a világ súlyával. Felveszi a telefonját, és elolvassa az üzeneteit, de senki sem kérdezi meg tőle, hogy jól van-e. Pedig ő mindig figyel az emberekre, de úgy tűnik, azt senki sem veszi észre, hogy esetleg neki is segítségre lenne szüksége.

Kívülről nagyon erősnek tűnik, és elsősorban azért, mert nagyon törődik azzal, hogy mindig ott tudjon lenni mások számára, ha szükségük van rá. De mélyen legbelül morzsolódik, és úgy tűnik, ezt te sem veszed észre. 

Ott ül ez a lány az ablakban, akinek segítségre lenne szüksége, de nincs senki, aki megfogná a kezét. Ő pedig úgy döntött már nem válaszol az üzenetekre. Életkedve egyre jobban csökken. Mindenki csak azt láttad, hogy éli az online életet, de már ott sem annyira aktív, mint régen, írják neki, hogy mennyire hiányzik, de mégsem kérdezik meg tőle, hogy jól van-e. Ott ül a lány az ablakban, kezében egy forró bögre teával, és néz kifelé, nézi azt a sok pörgést, amit az utcán lát. Azt a rengeteg párt, családot, barátokat, barátnőket, akik nevetve sétálnak, akik élvezik az életet, akiknek az arcán a vidámságot látja. Megfordul belenéz a tükörbe, és nem azt a lányt látja, akit egykor a vidámságáról ismertek. Elgondolkodik, kíváncsi, miért nem aggódik miatta senki. Miért van az, hogy azok az emberek, akiknek egykor fontos volt, most oly hirtelen csak úgy eltűntek, kiléptek az életéből?

Napról napra magányosabbnak érzi magát. Azt érzi a falak bezáródnak körülötte. Azt gondolta, hogy igaz barátai vannak, akik törődnek vele. De akkor, miért hagyták el őt? Szíve mélyén szeretné azt gondolni, hogy mégiscsak törődnek vele. Aztán minden nap felkel a nap, majd minden nap lenyugszik, és bekövetkezik az elszigeteltség, a magány elkerülhetetlen, túlnyomó érzése, és már nem tud úgy megbízni, sem hinni senkiben. Gondolatai egyre negatívabbak, és már a fényt sem látja annak a bizonyos alagútnak a végén, kezdi elveszíteni a reményt.

A lelke mélyén azonban tudja, miért nem érkezik senki hozzá. Tudja, miért nem látszik senkin sem, hogy aggódna. Nem azért, mert nem érdekli őket, hanem azért, mert egy erős ember címkéjét tették fel rá, és feltételezik, hogy bármilyen nehézséget képes kezelni, amellyel szembesül. Teljesen figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy olykor még az „erős” embereknek is segítségre van szükségük. Beleestek egy olyan hibába, azt gondolva, mert eddig is sok rossz dolgon kellett végigmennie, eddig is felállt a padlóról, így nincs rá szükség, hogy pátyolgassák. Feltételezik, hogy jól van, és semmi baj nem lehet vele. De a feltételezés nem elég. Mert mindeközben minden egyre inkább sötétebbé, és gyengébbé válik körülötte.

Nem tudja hova tenni, hogy akiket a Sors, az Ég valamiért mellé rendelt, akikkel együtt döcögött végig az élet olykor nehéz, és poros útjain, akikért szívét, lelkét kitette, akiknek a kezét fogta a bajban, és akiknek minden alkalommal óvatosan letörölte a könnyeiket, ha sírtak, mind köddé váltak. Ott ülve az ablakban azonban eldöntötte, hogy húznia kell egy vonalat, azt a vonalat, amit soha nem akart előtte. Azonban érezte, most már a szíve irányít. Tudta, hogy fájni fog, ha ezzel mások is kilépnek majd az életéből, de azzal is tisztában volt, hogy mindig lépnek majd be új emberek, akik talán majd jobban fogják értékelni, akik talán jobban odafigyelnek majd rá, a lelkére, talán tőlük majd kap egy segítő kezet is, és nem csak egy erősnek hitt lány lesz, akiről senki sem gondolja, hogy ő belülről vérzik, csendben…

• egyedüllét magány magányosság érzése

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!