Meglehetősen jól ismerem az agyalás és a kattogás ötven árnyalatát. Valahogy egész életemben végigkísért az az érzés, hogy mindig mindent a lehető legtöbb irányból közelítsek meg. Sok időt és energiát pazaroltam el erre, mígnem egy nap rájöttem, hogy egyszerűen csak szarok bele.

Érzékeny lelkű emberként talán tudtok velem azonosulni. Biztosan ismeritek azt, amikor igyekeztek az élet nevű játékban mindig megtalálni az egyensúlyt, aminek a vége legtöbbször egy óriási pofára esés. Annyira próbálsz tengelyben maradni, hogy egy idő után azok kapod magad, hogy valójában csak a szaron egyensúlyozol. 

Hiszen ott van egyfelől az az érzés, hogy a stabilitás mennyire fontos, aztán az, hogy ne okozz csalódást, fájdalmat senkinek. Majd követi az, amikor meg akarod fejteni, hogy mi miért történt veled. De egy idő után rádöbbentem arra, hogy ezzel csak a saját érzelmi és mentális jóllétemet rizikózom. Egyszerűen elég volt ebből. Feltettem magamnak a kérdést, hogy valóban ez az, amit akarok?

Utálom, amikor valaki azt mondja, hogy "engedd el!". Ez a lehető legrosszabb tanács minden helyzetben. Hiszen senki sem úgy működik, hogy embereket, helyzeteket egy gombnyomásra el tud engedni, pusztán azért, mert ezt mondták neki - pedig milyen szép is volna. De sajnos ez nem így működik. Én már nem akarom megerőszakolni magamat ilyen gondolatokkal. Egyszerűen csak úgy vagyok vele, hogy nem akarok több időt és lelki erőt elpazarolni arra, hogy válaszokat keressek helyzetekre, érzésekre, vagy történésekre. Megengedem magamnak azt, hogy jól érezzem magam, mindentől és mindenkitől függetlenül.

Elizabeth Gilbert egyszer azt mondta, hogy:

Rajtam áll, mivel töltöm az időmet, kivel lépek kapcsolatba, kivel osztom meg a testem, az életem, a pénzem, az energiám. Kiválaszthatom, mit eszem, olvasok, tanulok. Eldönthetem, hogyan reagálok a kedvezőtlen életkörülményeimre - rajtam áll, hogy átoknak vagy lehetőségnek tekintem-e őket (és azon alkalmakkor, amikor túlságosan tele vagyok önsajnálattal, és nem tudom lelkesen nézni a dolgokat, még mindig megpróbálhatom megváltoztatni a szemléletmódomat). Megválogathatom a szavaimat és azt, hogy milyen hangnemben beszélek másokkal. És legfőképpen megválogathatom a gondolataimat."

Valahogy így jutottam el a sok pofon és nehézség hatására egy olyan nyugodt és kellemes lelki és mentális állapotba, ahol már nincs bennem sem félelem, sem kétség azt illetően, hogy a dolgok jól vannak így. Hogy hálás vagyok-e ezért? Igen! És most csak hátradőlök a képzeletbeli fotelban és hagyom, hogy történjen...aminek történnie kell. Mert most minden rendben van...tényleg.

További írásaimat a Facebook oldalamon olvashatod. 

• elengedés életszemlélet gondolkodásmód továbblépni

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!