Eljön egyszer az a pont, ahol teljesen üresnek érzed majd magadat

Nincsenek céljaid, terveid, ambícióid. Nem érzel késztetést arra, hogy szervezkedj, emberekkel legyél, legfeljebb a jól bevált kis függőségeidet tartod életben, hogy adjanak a mindennapok unalmas fergetegében valami extázist. Fogalmad sincs, meddig tart, csak a túlélésre hajtasz, reménykedve a fényesebb folytatásban.

Fekszel az ágyadban este. Még nem kéne lefeküdnöd, de érzed, hogy kimegy belőled aznapra az élet. Nincs tovább. Elég volt a munkahelyeden az emberekből, a sok furcsa szempárból az edzőteremben, a bevásárlásnál sorban álló vagy a dugóban kiabáló feszült élőlényekből. Csak aludni szeretnél, és sokszor még azt sem, mert tudod, hogy az agyad valami kellemetlen, az exeddel kapcsolatos furcsa álommal hálálja meg, hogy homokba dugtad a fejed, és nem akartál napközben rá gondolni.

Üresjárat. Amikor behúzod a féket, becsukod a szemed, befogod a füled, nem veszed fel a telefont, nem írsz vissza senkinek. Csak létezel, és vegetálsz. Néha megkérdezed magadtól: van ebből kiút? Hogyan változtassak?

A tökéletesség hajszolásának korát éljük. Hogyan fogadhatnánk hát el, ha úgy érezzük, hogy egyszerűen minden rossz, és hagyni akarjuk, hogy a dolgok csordogáljanak a lefolyón? Hogyan lehet viszonylag ép ésszel kibírni egy olyan időszakot, amikor ülünk egy szikla szélénél, és mint a homokot, úgy engedjük el a kezünkből a lehetőségeket és értékeket?

Eljön egyszer az a pont, ahol teljesen üresnek érzed majd magadat - - - boldogtalanság, magány, üresség érzés,

A legtöbben bűnösnek érezzük magunkat attól, hogy ha nem tudunk boldogok lenni. Nem fogadjuk el önmagunk rozoga változatát. Így van ez, ha betegek vagyunk, szánalmasnak érezzük magunkat, elhagytak minket, sikertelenségeket halmozunk egymásra. Pedig ideje elfogadni, hogy az élet nem egy csillámpónikkal teli farm, ahol mindenki mosolyogva, fényes sörénnyel ugrándozik a napfénnyel átszőtt virágos réten. Sokszor inkább egy mocsaras, kellemetlen szagú és ijesztő láp, ahol fogatlan, gonosz manók vesznek minket körül, és nekünk úgy kell ezen a területen végighaladnunk, hogy fázunk, koszosak vagyunk, és folyamatosan megcsíp minket valami undok erdei rovar, miközben a manók ki akarják rabolni belőlünk az utolsó életfényt is.

Miért nehezítjük meg saját dolgunkat tehát akkor, amikor egyébként is ennyire utálatos erők vesznek körül? Természetesen ez a lápos világ belőlünk fakad, a lelkünk lenyomata. Mi látjuk így a világot, és a külső elvárások miatt hibáztatjuk magunkat, amiért éppen nem tudunk optimistán hozzáállni a dolgokhoz.
Pedig ér rosszul érezni magad. Lehetsz szomorú, dühös, kiégett, üres. Ez egy szakasza az életutadnak, amellyel meg kell küzdened.
Ilyenkor nincs erőnk arra, hogy simogassuk a lelkünket. Nincs kapacitás felocsúdni, motiválni magunkat. De a választásunk megvan ahhoz, hogy tovább bántjuk-e magunkat, vagy elfogadjuk: most ez vagyok én.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Szabó Alexandra

Felnőttként megőrizni a gyermekkorunk kíváncsiságát és merészségét egy életre szóló, kemény feladat. A világ sokszínű, és éppen emiatt küzdelmes az embernek megtalálni és megtartani saját útját. Nincsen jó vagy rossz: hiszek abban, hogy minden ember egyenlőnek és jónak születik. Hiszek a szeretet elsöprő erejében, és kötelességemnek tartom, hogy mindig hozzájáruljak az előrehaladáshoz és az értékteremtéshez. Van valami varázslatos abban, amikor az emberek a papírra vetett gondolatok, felfogások, élmények megismerésével jönnek rá, hogy mennyi közös is van bennük. Az írás egy hang nélküli kapocs, amely közelebb hoz minket egymáshoz.