Élünk egy képeslapon

Ezt az őrült játékot hogy lehet imádni, te. Az úri ifjak bolond szél fútta játékát. Egészen szerelmese lettem én is, pedig eleinte hogy utáltam. De ahogy a férjemet, úgy kezdtem előbb megszokni, aztán lassan megszeretni. Úgy habarodtam bele a vitorlavászonba, mint a mező mellett szárított nyári paplanhuzatba a kontyos, ősz nagyanyám.

Nem szerelmi házasság ez a miénk, ne gondold. De köttetnek manapság szerelmi házasságok egyáltalán? Én a pénzházasságban hiszek. Most ne szörnyülködj, Ilonka, nem olyan rettenetes ez, mint amennyi elsőre kihallik belőle. És hidd el nekem, meg van minden okom rá, hogy mára ebben higgyek csak. De ma nem akarok a régi dolgokról beszélni. Ami elmúlt, elmúlt! Kár volna bolygatni a múltat, a szellemeket is jobb békében hagyni, mindegyiket a maga sötét kis sírhantja alatt. Csak a vidám életről kívánok veled társalogni, arról, ami most van. Hogy mondják a taljánok? Mozit is csináltak belőle. Dolce Vita, így, ahogy te ejted. Szóval drágám, ez az édes élet, az én életem. Pedig mondom neked, hogy először nem találtam ebben semmi kedvelnivalót. Eleinte mindig apám jutott eszembe, akinek annyi szórakozás jutott, hogy kiment hétvégenként szőlőt kapálni. Mert ott régen, lent, vidéken munka volt. Arra mifelénk nem jártak se síelni, se vitorlázni. Ilyesféle úri passziót nemigen ismertek a kétkezi munkásemberek, a szegény földi parasztok unokái. Viszont őket nehogy összekeverd a városi proletárokkal, mert azok vademberek. Az én őseim báróknak voltak a fiai, a háború meg elvett tőlük mindent. De mondtam már, hogy nem akarok régi dolgokról beszélni, mert az emlékezés mindig fájdalmas gyakorlat.

Diskuráljunk a mostról, a férjemről, a szeretetteljes házasság titkáról, a gyönyörű gyerekemről, a harminchatos hajóról, ami lenn ringatózik a Balaton türkizében. Nekem ez a boldogságom. Pedig sosem akartam a gyereket, és utálattal tekintettem a kis harminchat lábasra is, mert olyan távolinak éreztem ezt a mindent az én gyökereimtől, annyira messzi volt tőlem, mint kislánykoromban a mázas baba az új áruház műanyag polcán. Tudod, amelyiknek olyan valótlanul hosszú volt a lába, és málna színűre volt kenve a szája. De aztán beleszerettem ebbe az egészbe, ahogy a férjembe is. Ne olyasfajta lángoló szenvedélyre gondolj, mint ami régen volt az igaziakkal. Azok a nagy lángok mindig elmúlnak és csak a füstjük fojtogatja a torkod utánuk. De ahogy a vitorlázást, éppoly könnyen megszerethetsz egy embert is. Persze csak egy olyat, aki csupa jót akar neked. Engem még senki se szeretett így, mint ő. Ezt pedig könnyebb tűrni, mint a bánatot az igazi után. Úgy képzeld el, mint egy képeslapot. A tiszta víz, a kishajó, a család, és a sok mosoly az arcon egy mámoros idilli képeslap képzelhetetlenül gyönyörű pillanatképei, mintha csak ennyi volna a létezésem. Tudod, én már nem is akarok mást, Ilonka. Nem akarok lekászálódni erről a felbélyegzett lapról. Nem gondolok másra, csak vitorlázom és nevetek, hajnalban a kiskacsákra ébred a család, felmegyek a tihanyi piacra, majd friss kiflit kenek, mire megébrednek. Aztán kifutunk a vízre, fürdünk a melegben, megbámuljuk a naplementét és a nap végén, mikor ideér az éjjeli magány, már nem jut eszem semmi másra.

Nem akarok a régiekre emlékezni. Csak ezt akarom, ezt a háborítatlan idillt, amit megbélyegeztem és fel is adtam magamnak, hogy télen, amikor csikorog a fagy, akkor se felejtsem el a csöndes szobában, hogy sosem szabad visszagondolni azokra, akiktől véglegesen elmentél, és akik annyi fájdalmat okoztak neked a képeslapon kívüli életedben.