Férfiszempont: Azok a bizonyos 'elsők'

Talán tizenhat lehettem, mikor először találkoztunk. Ennek már vagy huszonkét éve. Rendkívül, babonázóan szépnek találtam minden vonalát, ívét. Aztán mikor beszélgetni kezdtünk a tikkasztó nyári napsütésben, percek alatt ömlesztett rám annyi kérdést, amennyit feldolgozni sem voltam képes, nemhogy megválaszolni.

Megbolondított a feneketlen tudásszomja és érdeklődése. Nem tudtam, mi vonzott benne jobban: a látványa, a személyiségéből áradó erő, a tudásvágya, a finomsága vagy a hosszú, barna haja alól kivillanó, metszően éles tekintete. Egyszer csak ott találtam magam teljesen el- és „beleveszve”.

Messze lakott tőlem. Ami totális butaság, de akkor úgy tűnt. Még más értelme volt számomra a távolságnak. Levelezni kezdtünk. Néhány hetente rendszeresen váltottunk leveleket, és minden alkalommal, mikor feladtam a gondosan megírt sajátjaimat, alig vártam a viszontválaszt. Az elküldés után persze mindig nevetségesen hitványnak gondoltam minden leírt szót. Főleg, mikor megérkezett a gazdag, kellemesen és szellemesen tekert szavak rengetege, amik úgy nőtték körbe az agyamat meg a szívemet, hogy alig kaptam levegőt. Beszélt arról, milyen intenzitással tanulja az angolt. Hogy gitározni kezdett. Mesélt a külföldi barátairól. Aztán a külföldre költözési terveiről. Nekem, a bányászvárosi srácnak, aki akkoriban annyira nyámnyila volt, hogy ezt az eshetőséget valahol az űrutazás magasságában voltam csak képes elképzelni. Már akkor úgy éreztem, elvesztettem. Pedig el sem értem. Később ritkábbak lettek a levelek. A találkozások is. Ahogy teltek az évek. Úgy éreztem, ő nem az én szintem. Pedig csak egyszerűen nem hittem magamban. Nem hittem a saját képességeimben, a tudásomban.

Férfiszempont: Azok a bizonyos 'elsők' - - - első, érzések, férfiszemmel, férfiszempont,

Találkoztunk még pár alkalommal. Néhány évre rá egy tavaszi napon megjelent mellettem egy könnyed és stílusos, abszolút európai kis ruhában, amiben egy laza római városnézést csinál végig egy párizsi lány. Én meg a „susogós” gatyámban álltam mellette, mint egy rakás szerencsétlenség. Szerintem valahol ott tehettem le a fegyvert. Pedig hazafelé a buszon még a kezét is megfogtam. De csak az utolsó percben, mielőtt leszállt. Én meg folytattam az utamat a saját merengéseim között, hallgatva a sárga Ikarus motorjának fémesen búgó hangját.

Megmaradt bennem. Tanultam belőle és tőle magamról ezt-azt. A saját érzéseimről. És persze arról, hogy ezek az elsők, és az elsők "kudarcai" nem jelentenek bukást. És nem is kudarc. Valójában szép volt. Így volt erős és mély. Nem tudom, hogy akarnám-e, hogy szeretnék-e más emlékekkel visszaemlékezni erre. Mert abban nagyon sokat segített, hogy elkezdjek felnőni. Még mindig rajta vagyok.

Talán egyszer sikerül is...

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Kántor István

Nem vagyok Krúdy. És Bukowski sem. Habár mindketten szerették a hagyományos és kissé avítt vendéglátóhelyek szolgáltatásait más és más korokban és földrajzi egységben, egy dolog mégis összeköti őket. Na jó, kettő. Az egyik, hogy mindkettejüket szeretem. A másik, hogy vákuumszerűen magába rántó egyszerűséggel és mélységgel élték meg a zsigerien emberit, és ugyanígy adták is vissza. Ilyen vagyok én is. Néha karcos, olykor kicsit gyermeki, máskor talán keményebb. Ez mind igaz rám. És hogy mit fogok közölni, majd adja a stílust. De egy bizonyos: a véleményemet, gondolataimat nem szándékozom megfeleltetni valami előre gyártott elvárás-halmaznak. Írok filmajánlót, gyerekkori sztorikat, vagy csak reakciókat a körülöttem veszett zajjal dübörgő világ hangjaira. Férfi vagyok. Közelebb a negyvenhez, mint a harminchoz. És közelebb az éghez, mint a földhöz. És amíg vannak szárnyaim, egy-két lehulló tollamat a tintába mártom...