Ez a reggel sem indult másképpen, mint a többi. Fáradtan nézek a telefonom kijelzőjére, és az esélytelenek nyugalmával konstatálom, hogy ismét 15 perc késésben vagyok. Még félig csukott szemmel ugrok be a tusolóba, hátha a hidegvíz majd felfrissít. A fürdőszobából a hálóba menet lekapom a szárítóról az előző este odakészített gatyát, majd a szobába beérve már veszem is fel az inget és a zakót. Óra a kézen, és indulhatunk is. A kijárat felé menet azért vetek még egy pillantást a tükörbe, a hatalmas táskákat leszámítva a szemem alatt, elégedett bólintok, ma is jól festek.

Hármasával ugrom a lépcsőket, miközben sietek lefelé, mert a nyugdíjas gittegylet megint elkapta a liftajtóban az új srácot, aki a múlthéten költözött be mellénk, és azóta minden estéjén lakásavató bulit tart, megzavarva az éjszakai teleshop függők nyugalmát. Kilépve a kapun megcsap a kellemes meleg szellő, szép tavaszi napunk van. Lekocogok a metró megállóba, félve tekintek a kijelzőre, 4 perc a következő metróig. Zsúfoltan állok a zsörtölődő emberek között, ezért sem szeretek későn elindulni a munkába. Ilyenkor már minden jármű tömve van, mindenki levert és feszült, elveszik azt a szemernyi jókedvemet is, amivel elindulok reggelente. Végre az én megállóm jön, sűrű elnézések közepette vergődök ki a metróajtón, és gyors léptekkel indulok meg a mozgólépcső felé.

Egy pillanatra megtorpanok, lehet csak rémeket látok, de mintha egy ismerős alakot láttam volna kirajzolódni a tömegben. Sajnos nem csak káprázik a szemem, ő az. Furcsán meleg lett hirtelen, és a tenyerem is mintha izzadna. Hosszú lábaival lassan és kimérten lépked felém, amit fekete magas sarkúja még jobban kiemel. Laza szürke egybe ruhát visel, amit én mindig csak divatos pizsamának hívtam, amiért persze mindig rám förmedt. Még mindig tökéletes az alakja, hihetetlen.

 Hirtelen közeledik, és megáll előttem. - Jó reggelt, mi ez a nagy sietség, megint késésben?

Csak a száját figyeltem, ahogy szólt. Belém csap a felismerés, még mindig gyönyörű. Még mindig gyönyörű, ahogy hátradobja csoki barna, vállán nyugvó haját, és mosolyra húzódó szájjal rám köszön. Mióta először láttam, nem telt ilyen lassan perc. A pillangóim is nála lehettek, mert most újra érzem, ahogy kitörni szeretnének belőlem. Eszter volt az, az előző barátnőm, akivel közel féléve elég viharos szakításunk volt, de azóta, hírét sem hallottam.

 Ezerszer ott volt a fejemben ez a jelenet, mit fogok majd mondani, és mit teszek, ha újra látom. Kemény leszek és hideg, többet nem engedem közel, de ezek a tervek füstbe mentek, gyenge próbálkozások is lettek volna, hiszen ismer, nyitott könyv vagyok számára, ahogy ő is nekem.

- Szia, igen egy kicsit szűk az időm, tudod, a szokásos. (Ennyit tudtam kinyögni, majd letöröltem egy izzadtság cseppet, gyöngyöző homlokomról.)

 Körülöttünk emberek szaladnak a munkába, talán még útban is vagyunk, de mi kizártuk a külvilágot, csak rá figyelek. Lágyan harap egyet az ajkába, amíg végignéz rajtam. Talán még ő sem vette észre, de bennem megmaradt. Hirtelen törnek fel az emlékek, melyeket a múlt mély kútjába dobtam vele együtt. Talán ugyan arra vágyik, mint én? Régen tudtam olvasni gesztenyebarna szeméből, most pedig csak elveszek benne. Ezernyi gondolat szaladt át a fejemen, teljesen megzavarodtam.

- Örülök, hogy látlak, nem akartalak megijeszteni, mi jár a fejedben? (Zökkent ki a kérdésével. Bárcsak elmondhatnám, mi jár a fejemben..) Mosolya azóta sem csüggedt, tudja, hogy ez jó fegyver ellenem.

Leírhatatlan érzés, mikor hosszú idő után újra rám nézel, és mintha a hónapok rövid percek lettek volna, és lassan összegyűlt erőm és akaratom másodpercek alatt vész a semmibe. Újra vágyok az érintésedre, a hosszú pillantásodra, a csókodra, és a nevetésedre, aminél őszintébb hang nem létezik a világon. Elvekről és büszkeségről rég nem beszélhetünk, csak 2 dolog létezik: te és én. Senki nem tudott annyi boldog, és fájdalmas percet okozni, mint te. De inkább vágyom arra a kevés időre veled, ami a világ minden problémáját megszünteti, mintsem éljek egy kapcsolatban, ami nem ad igazi boldogságot, de bántani sem tud. Hát ez jár a fejemben. De csak annyit tudok mondani,

- Semmi baj, csak már késésben vagyok eléggé, és a főnök már hívott, hogy benn várnak, elég ideges volt, úgyhogy én mennék is! (Éppen hogy befejeztem a mondatot, egy kéz zökkent vissza a való világba, amely gyengén hátba vág, majd megfordulok.)

- Szia Dávid! – Köszönt rám Laci, a főnököm.

- Jó reggelt, épp sietek az irodába, nem akartam késni! – Hebegtem össze, ami épp eszembe jutott, majd Laci közbevág.

- Hát nem emlékszel? Ma van a csapatépítő, elég 10re jönni, de e-mailt is küldtünk. Nem kaptad meg?

Életemben nem voltam ilyen vörös még, de mielőtt reagálhattam volna, Eszti nevetése szólt közbe, és a csók, melyet arcomra nyomott.

- Én tényleg elkések Dávid, örülök, hogy láttalak! Majd hívj fel, ha nem sietsz ennyire! – Mondta, és csalfa mosolyával együtt ismét kilépett az életemből.

• érzések régi szerelem találkozás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!