Fogom a kezed, és elengedlek
Szeretni valakit sokféleképpen lehet. De amikor a tiszta, valós, legmélyebb szeretetről beszélünk, akkor ott nincs helye egy csepp önzésnek sem. Tudniillik, gyakran mindannyian összekeverjük a szeretetet az önző érzésekkel. Amikor az, akit szeretünk, mást szeret, akkor tudni kell elengedni. Tiszta szívvel és mosollyal az arcunkon.
Nem kétlem, hogy felzaklathat sokakat a mosoly kérése egy ilyen helyzetben. Ugyanakkor a magam bőrén megtapasztalva tudom azt, hogy el lehet valakit engedni úgy is, hogy beleszakadsz, és dühös vagy a fájdalomtól. De lehet ezt úgy is, hogy felméred a súlyát a dolgoknak, és bár a fájdalom benned van, a szeretet erősebb ennél, és a másik szemébe nézve, mosolyogva kívánsz sok boldogságot.
Az élet rendje és módja szerint tudomásul kell vennünk azt a tényt, hogy alkalomadtán az, akit mi szeretünk, valaki másba lesz szerelmes. Persze érzelmileg ez sokkoló élmény tud lenni, hiszen az ember veszte vagy győzelme az, hogy amíg él, remél. De bárhogy is van, tudnunk kell elég éretten állni ahhoz, amikor el kell engednünk valakit. Az elengedésről, mint olyanról, van még mit tanulnunk bőven, de kezdésnek nem rossz, ha legalább megpróbálunk erősnek lenni ez ügyben. S bár a szívnek parancsolni nem lehet, nem is kell. Ilyenkor az ember még tele van szerelemmel, sőt azt is lehet állítani, hogy talán még szerelmesebbnek érezzük magunkat, mint addig bármikor. Ez teljesen normális, hiszen belép a birtoklási vágy és a veszteség érzése. Azonban az őszinte szeretet kimondja, hogy ezek bár a mi érzéseink, de az, aki el tudott jutni a szívünkben egy ilyen magas pozícióba, annak előrébb helyezzük a boldogságát, bizonyos értelemben. Azt gondolom, minden hit kérdése. Én hiszek abban, hogy ha mennie kell, menjen. Minden harag és sérelem nélkül. Találja meg a saját útját és boldogságát, mert ez nem jelent kevesebbet, minthogy nekem is más irányban van az, amit meg kell találnom. Nem hiszek a véletlenekben, sem pedig abban, hogy a dolgok céltalanul történnek. Amiben hiszek, az a szeretet és annak az ereje.
Az ember sokféle módon bizonyíthatja, hogy a másik fontos neki. De az biztos, hogy ha engeded, hogy boldog legyen, azzal teszed a legtöbbet. Először törj össze, sírj és mondj el mindent, ami még benned van, ne maradjon tüske. Majd, ha megnyugodtál, próbálj a szívedre hallgatni és nem fájdalmat okozni a másiknak azzal, hogy támadsz vagy kapaszkodni kezdesz. Egyetlen dolgot lehet elérni azzal, ha dacos vagy és támadó-kapaszkodó, azt, hogy megriasztod az illetőt. Egy ilyen helyzetből mindenki menekül, automatikus reakció, mondhatni Pavlovi reflex. Így teljesen érthető lenne, ha felkapná a nyúlcipőt a másik fél, és meg sem állna. Arról nem is beszélve, hogy te sem leszel tőle jobban, és csak eltaszítod azt, aki sokat jelent. Ami tehát a legfontosabb lehet egy ilyen nehéz és érzelmileg mély helyzetben az az, ha megpróbálod szeretni a másikat és magadat is önzetlenül. Mert ehhez csak te kellesz, senki más.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez