Megharagudni valakire nem nehéz dolog, az ego könnyen sérelmezi, ha az identitásunkat valaki megkérdőjelezi, vagy a vélt személyiségünkbe beletipornak. A megbocsátásra való képesség viszont erény, nagyon kevesen vagyunk rá képesek, pedig, ez árulkodik a személy bölcsességéről, önmaga, és mások elfogadásáról. Fontosabb, mint egy értelmetlenül fenntartott " haragszom rád" konokság, akkor is, ha jogos volt a sértettség. Sok esetben, később már nem is tudjuk miért ragaszkodtunk ehhez az álláspontunkhoz, mégis, megmérgezi két ember között a szeretetteljes kapcsolatot, legtöbbször, csupán dacból.

Szokták mondani, hogy legjobban, igazán azok tudnak minket megbántani, akiket szeretünk, és ebben nagy igazság van, hiszen valószínűleg, ezeket az embereket engedjük magunkhoz a legközelebb. Sajnos, emiatt, velük szemben lesznek a leginkább elvárásaink. Ha nem is tudatosan, de elvárás, hogy hogyan kéne viselkedniük, hogy nekünk jó legyen, vagy ahogy mi, helyesnek véljük. És ezzel oda is az elfogadás, milyen álszent is, nem igaz?

Ha szeretek valakit, úgy szeretem, ahogy van, látom a hibáit is, tudok a jó, és rossz tulajdonságairól egyaránt, de ha vele vagyok, ha őt befogadtam az életembe, akkor számomra ez azt jelenti, hogy a hibáival együtt akarom. Ez ő, és én nem kívánom megváltoztatni, mert az már nem ő lenne, és én így szeretem, ahogy van. Ha valakit nem tudok úgy elfogadni, amilyen, mert annyira különbözünk, akkor azzal a személlyel egyszerűen nem érintkezem, de ettől még nem is utálom, csak megtartom a tisztes távolságot.

A szüleink, a legjobb barátaink, vagy a párunk ingereire, és cselekedeteire vagyunk a legérzékenyebbek. Például, a szerelmünk tesz valami olyat, ami számunkra fájdalmas, vagy elfogadhatatlan, és úgy érezzük elárult, semmibe nézte az érzéseinket, majd napokig vagy hetekig nem szólunk egymáshoz, és azt várjuk, hogy a másik igenis tegye jóvá, vagy legalábbis, mutasson megbánást bűneiért.

Vezeklésre kárhoztatjuk, annak fényében, hogy majd ha úgy tesz, és annyit, a megbocsátásunkért, ami egyenlő azzal a fájdalommal, amivel akkor megsértett, akkor megkapja a kegyelmemet. Valljuk be, így leírva, a sértettnek is lenne miről elgondolkodnia, bármit is tett az elkövető. Mert ez a fajta harag, dac, nyersen kimondva, pontosan ezt közvetíti. Igazából, ebben az állapotban vagyunk teljesen az egonk bűvkörében, felsőbbrendűségében. Ez már rég nem az abban a pillanatban érzett fájdalomról szól, csak a hozzá köthető bosszúról és gőgről. Az ego ordibálásáról, hogy te engem igenis megbántottál!

Pedig sok esetben, egy őszinte beszélgetés után, kiderülhet, hogy csupán a felek, öntudatlan, érzelmi reakciói, és elfojtott sérelmei lettek benyomva, és ez sem volt szándékos. Mindezt, egy értelmes, érett és szeretetteljes beszélgetés, a felszínre is hozhatna, hogy akkor, ki, mit, és miért tett vagy mondott, úgy, ahogy. Talán nem is úgy gondolta.. és akkor ez a beszélgetés, békéhez vezetné a feleket. Ezzel szemben, ilyenkor, mégis bezárkózunk, megsértődünk, vagy kígyót-békát mondunk egymásra, hirtelen haragunkban, további sérelmeket okozva egymásnak. Tesszük mindezt egy olyan felfokozott állapotban, amikor egyébként is tombolunk mérgünkben, és biztosra vehető, hogy ez csak még távolabb löki a két félt egymástól.

Nagyon ritka, amikor úgy vagyunk képesek megélni a fájdalmat, hogy - Ez most nem esett jól, megbántottál és egy kis időre van szükségem, hogy feldolgozzam ami ért, de szeretnék megbocsátani, szeretném megbeszélni, mert fontos vagy. Vagy - Sajnálom, elhiszem, hogy bánod, amit tettél, megbocsájtok, de a továbbiakban, nem tudok már olyan szeretettel melletted lenni, mint egykor, ezért jobb, ha most békével elválnak az útjaink.

Ugye mennyivel érettebb, és szeretetteljesebb lenne ez a hozzáállás? Egyáltalán nem nehéz, csak annyi a titka, hogy nem az egos értettségéből reagálunk. Ha ez nehéz, akkor tudatosan picit eltávolodunk, és megnyugszunk, és akkor már higgadtabbak lehetünk.

Mindenből lehet tanulni, és nem hiszem, hogy életünk utolsó perceiben, arra lennénk büszkék, hányszor tudtunk makacsul az egonkra hallgatni. Az igazi erény, az lesz, hogy hányszor voltunk képesek szeretni, szívből élni, és bizony, megbocsátani.

A párunk, az egyik legjobb önismereti tükör az életünkben. Az, amiben ő engem képes volt megbántani, ott, azzal, önmagamban nem vagyok békében, nem vagyok stabil, és az ő tette, erre most egy jó nagy pofonnal rámutatott. Benyomta a gombot, hogy lássuk, mi az, ami még nincs bennem, mint téma, feldolgozva. Persze nem kell érte kezet csókolni, de valahol, mégis felfedezhetnénk, minden konfliktusunkban a hálát.

• harag megbocsátás szeretet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!