Harmincas nő társat keres

Ha harminckét évesen kilépek egy szerintem működésképtelen házasságból, akkor én egy igazi selejt vagyok? Mi van, ha én vagyok az, aki miatt megrekedt a kapcsolatunk? Ha én nem vagyok elég jó, és végül örökre egyedül maradok? A korombeli férfiak vagy elváltak, vagy házasok. Ha elváltak, óhatatlanul is felmerül az a gondolat, hogy vajon mennyire alkalmasak egy új házasságra. Egyáltalán újra akarnak-e házasodni? Mi van, ha már apukák is? Kell-e nekem egy hétvégi gyerek?

Vagy piszkosul fiatalok. Hogy várhatnám el egy huszonéves fiútól, hogy elkötelezze magát és kisbabát akarjon? Haragszom magamra, amiért felmerülnek bennem ezek a godnolatok.

És igen. Beszéltem már vele. Többször neki is rugaszkodtuk, de hosszútávon nem sikerült változtatnunk. Amire viszont büszke vagyok, hogy sosem kerestem másnál a boldogságot. Talán, ha lett volna komolyabb jelentkező, könnyebb lenne most. Nem bírok megbarátkozni a gondolattal, hogy rossz irányba tartok. Megvan mindenem, de semmim sincs meg, amire a szívem mélyén vágyom. Ugyanakkor félek attól, hogy sosem találom meg a másik felemet; és csak egy álomvilágban tapogatózom. A biológiai órám ketyeg, és én csak egy jelre várok, ami végre kimozdít mozdulatlanságomból.

A cikk megjelentekor Dorka és Bence továbbra is egy párt alkot. A környezetemet végignézve, nem egyedi a problémájuk. Csak sokan név nélkül sem hajlandóak bevallani, hogy zátonyra futott a házasságuk. Különösen, ha már gyermekek jövője is múlhat a váláson. De valós félelme-e egy harmincas éveiben járó nőnek vagy férfinak, hogy újra párt találjon? Vajon létezik-e olyan életkor, ami útját állhatja az újrakezdésnek? Ti mit gondoltok?

• házasság párkapcsolat problémák

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Vörös Eszter