Nézem a képeket rólad, amin látok egy félmosolyt és egy pár szomorú tekintetet. Gondolkodóba esem, vajon csak az érzelmek játszanak velem? Aztán lopva a tükörbe pillantva meglátom a magam arcát, ahol ugyancsak egy pár szomorú és most már könnyes tekintet néz vissza meredten.

Itt ülök és ezek az óriási falak mégis összenyomnak, érzem. Pontosan úgy, ahogyan az érzések, amiket a lelkemben cipelek azóta, amióta elmentél. Remegő szívdobogással, és ezer mondattal jöttél hozzám anno, és most néma csendben, szavak és érintések nélkül sétáltál ki az életemből.

A napok csak telnek, a hetek és lassan a hónapok is nélküled. Miért kapaszkodom mégis így beléd? Furcsák vagyunk mi emberek… Az utcán lehajtott fejjel lépkedek, pedig megtanultam, hogy soha ne mutassam ki a fájdalmamat. Megtanultam, hogy emelt fővel viseljem a bánatot, a veszteséget. Megtanultam tőled, hogy a félelmeim soha nem győzhetnek le engem és most csak megyek, szinte érzem az emberek tekintetét. Ha a nézéseiket szavakká lehetne formálni, azt kérdeznék, miért fájok ennyire?

Mit számít a szépség, ha a szemekben csak szomorúság rebeg. Nincs erőm úgy tenni, mintha nem szakadt volna ketté a szívem. Talán nem is akarok mást mutatni. Számomra a külvilág egy idegen csupán, mert a biztonságot jelentő szeretetet nem érzem már. Elvitted magaddal az érzéseket, a szavakat és a hitemet.

Hol maradnak az álmok? Hol maradnak a pillanatok, amikor mi még egyek voltunk? Amikor még nem kellett minden egyes percben újra felébrednem egy olyan valóságban, ahol nem találom a helyem.

• búcsúzás érzelmek szakítás szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!