El tudod képzelni, hogy milyen lehet az érzés, amikor 1,5-2 méterrel a föld felett vagy, és egy módfelett erős és gyors élőlény hátán száguldasz a végtelennek tűnő réteken a naplementében? Az élet minden szabadságát ez jelenti, és bárki megtapasztalhatja, aki leküzdi félelmét, és elég nyitott rá, hogy hajlandó legyen ezen közösen dolgozni sörényes barátainkkal.

Megérkezel a faluba, ez önmagában egy más világ, teljesen más ember lehetsz ott, mint a városban. Naturális, egyszerű, csupasz. Nincs az a sok lehetőség, sok inger, csak a napfény, a széna illata, a tehénbőgés, a csirkék és ludak kórusa. Néha egy-egy nagyobb házőrző felkiabálja az egyetlen főutca népét, de meg se rezzen az arcuk, megszokták már, ismerik egymás zaját. Kiszállsz az autóból, felhúzod a csizmád, a kobakod, és elindulsz be a nagy vaskapun, ahonnan már látod őket. Ott állnak a napfürdőben, csodálatosan büszke, tekintélyt kivívó testtartással. Itt már elkezdődik: felvettétek a kapcsolatot, hangolódsz.

A lovak nem eszközök. Nem tekinthetjük őket közlekedési járműnek, mert nem gépek, hanem igazi húsból, vérből és lélekből összetevődő szervezetek, akárcsak mi.  Ugyanúgy érzékel, lát, hall, érez, szagol, mint mi. Megijed a hirtelen impulzusoktól, és bizony, örülni is tud egy adott szituációban, amit nem mindig úgy fejez ki, hogy mi attól biztonságban érezzük magunkat.

Ahhoz, hogy egy lóval együtt tudjunk mozogni, fel kell vennünk vele a kapcsolatot, minden egyes alkalommal, még mielőtt ráülünk, és meg kell tanulnunk kommunikálni vele.

Sajátos nyelvezetet kell használnunk, nem elég, ha csak úgy ráülünk, és akarjuk, hogy azt csinálja, amit mondunk. Szavakból és mozdulatokból, érzésekből ért. Szenzitív állat, megérzi a mi állapotunkat is. Érzékeli, ha félünk, ha nem vagyunk elég magabiztosak. Mindez bonyolultnak tűnhet elsőre, és ugyan kinek lenne kedve ennyit gyakorolni egy kis szabadságérzetért? Pedig megéri, mert ez nem olyan, mint a motorozás vagy a repülés. Ez kemény önismereti munka is, ahol magunkon is dolgozni kell.

A legfélelmetesebb része az, amikor meg kell bízni benne, mert ezáltal magunkban is bíznunk kell.

Ő egy állat, valamelyest ösztönlény, de ha éppen egy iskolalovon ülünk is, akkor sem bízhatunk meg természetesen maradéktalanul egy állatban. Amikor ott vagyunk, amikor semmi mást nem érzünk, csak az egyre növekvő sebességet magunk alatt, akkor egyetlen dolog számít: bízunk-e annyira magunkban, hogy tudjuk, a lehetőségekhez képest a legjobban szorítjuk a combunkat, a legerősebben hajtjuk lefelé a sarkunkat, a legmagabiztosabban kezeljük őt, és mutatjuk neki, hogy ha tovább szeretnénk menni, vagy meg szeretnénk állni.

A vágtázás más állapot, mint a puszta létezés. Még azt is nehéz elhinni magadról, hogy a te lényed, akaratod és fellépésed tette lehetővé, hogy egy körülbelül 400 kg-os állat szélsebesen hajtson a pusztában. Pedig te hajtod. Te mutatod meg neki, hogy képes vagy arra, hogy bánj az erejével, és kettőtök energiájából egy közöset alkoss: néhány közös percet, amikor nem létezik más, csak ti ketten, és a természet. Amikor nem érdekel az életedből semmi más, mert az lent van a földön, te pedig az ő hátán ülsz, és fent is maradsz. Mert fent tudsz maradni, ő pedig engedi ezt neked. Innentől kezdve pedig a határ a csillagos ég, és amikor belegondolsz, hogy ha ez ilyen érzés volt, vajon mit tudhat még, akkor arra gondolsz: ebből még többet akarok.

• lovaglás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!