Van, hogy amikor a tavasszal virágzó cseresznyefák árnyéka alatt lépdelek, még mindig hatalmába kerít az a keserédes érzés, hogy milyen is lenne egy másik ember személyében/képében élni, létezni?

Oka van annak, hogy ez a gondolat időről-időre felüti a fejét a lelkemben. Talán túl sokszor keletkezik tumultus a fejemben, túl sokszor érzem azt, hogy az a fajta tökéletlenség, amiben én létezem, már-már egy művészi állapot. 

Lehetnék egy másik ember. Az a bizonyos lány, az a bizonyos nő. Aki könnyedén veszi az akadályokat, aki rögtön látja az összefüggést A és B között, aki azonnal tudja mi a teendő, egy nehezebb élethelyzet kezelését illetően. Aki tökéletes, vagy legalább a közelében van a tökéletességnek, kívül-belül egyaránt. Aki úgy tudja álomra hajtani a fejét, minden egyes este, hogy „Igen, azt az életet élem, amit szeretek és amit érdemlek.” Akit nem érnek bántó szavak, mert nincs olyan felület, amelyet egy apró kritika is érhetne, vagy, ha esetleg mégis bántják, lepereg róla. Hiszen ez nem az ő gondja.
Lehetnék egy másik ember. Olyasvalaki, aki mindent megtervez, aprólékosan kidolgoz, és tűpontosan látja, hogy mit tartogat számára az elkövetkezendő 10 év. Olyasvalaki, aki sikeres, akire felnéznek, aki nem szenved hiányt semmiben, akinek mindig lesz egy rendkívül stabil backup-plan típusú, kidolgozott gondolatmenete. 

A tükör előtt állva, a karikás szemű, fáradt, mégis mindig reménykedő, apró figura nyújtja a kezét felém és én nem mindig tudom viszonozni ezt a gesztust. Mert elfáradtam, megfáradtam, mert fáj, hogy nem tudok kitörni, vulkánszerűen robbanni és a világba kiáltani, hogy én annyival több vagyok, mint amit a mindennapok során megélek, hogy tudom, nem lehet az álmok tengerén hánykolódni az idők végezetéig, mégis bent ragadtam a csónakban.
Mindez csupán egy szemszög, de ez a legfontosabb, hiszen az enyém. Nem tudom mások hogyan látnak, hogy éreznek velem kapcsolatban. Kinek hogy maradtam meg a szívében, milyen emlékként vésődhettem be azok számára, akik a múltam részei voltak egykor. Remélem, hogy inkább adtam, mintsem elvettem. Sőt, remélem valójában csak adtam.

Lehetnék egy másik ember, talán a körülöttem lévők is sokszor eljátszanak ezzel a gondolattal, mert bonyolult vagyok, túl hirtelen, időnként túl sok. Mert gyakran szorongok és várnék egy kis empátiát, mégis azt kapom, hogy szedjem össze magam, hogy ne legyek ennyire ilyen, vagy olyan. És én elmondanám, hogy nem választhatom meg azt, ahogy működök, meg persze azt is, hogy ha lehetne átalakulnék egy csettintés alatt valaki mássá.

Szóval lehetnék egy másik ember, de akkor a lelkem is kicserélődne. Az, ahogyan egy impulzus ér engem, mindaz, amiben én művészetet és valami többet látok, mint ami a való, kocka-rendszerbe beleillő sivárság. Nem örülnék olyan mások számára semmitmondó dolgoknak, mint egy új fajta kávé, vagy diétás recept, nem tudnék ugyanúgy csókolni, vagy ölelni és szeretni. Nem tudnék szenvedélyes lánggal égni a nap minden percében, akár boldog pillanatokról, akár fájdalmas, kicsontozó periódusokról van szó. Nem tudnék önfeledten nevetni egy fekete humorú viccen, nem tudnám ezeket a gondolatokat sem így ilyen formában megfogalmazni. És nem utolsó sorban, nem is tudnék álmodni többet. 
Bár keserédes érzés ez az egyveleg, mégis örülök valahol annak, hogy az vagyok aki és talán nem én vagyok az egyetlen, aki így véli.
 

• érzések lélekhangok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!