Az egyik hozzám legközelebb álló személy sűrűn emlegetett mondása : "Sokan csak az utamhoz tartoztak, nem pedig hozzám." Annyiszor köszönt már vissza rám beszélgetéseink során, hogy elkezdtem megvizsgálni ezt a kijelentést.

Amikor egy kapcsolat - legyen az baráti, párkapcsolat , családi viszonyulás - már nem szolgálja a lelki egészségünk érdemes valóban elgondolkodni, hogy mennyi időt és energiát fordítsunk az ápolására. Sokszor nem könnyű azonban meglátni mi szól rólunk és mi hat ránk ténylegesen fenyegetőleg vagy határsértően.  

Több szempontból is megközelíthető a kérdés. Egyrészt ahogyan a személyünk és életünk is folyamatosan változik, úgy kapcsolati igényeink is megváltozhatnak az idők során. Van, hogy olyan téves elképzelések és romantikus fantáziák mentén ragaszkodunk már csak egy - egy kapcsolódáshoz, amiket a tengerentúli filmek, blőd, cukormázas világából átvéve erőltetünk magunkra. Ezek szerint a mindig elérhetetlen és erőszakot gyakorló szülő is érdemel egy új esélyt, a minket hátbatámadó, alattomos, nem őszinte barát, a folyamatos terrorban, burkoltan alázva viccelődő ismerős is helyet kaphat életünkben. Nem. Mégpedig nagybetűs nem. Semennyire nem kell hinni az ál-pozitív szemléletnek miszerint mindenfajta számunkra káros viselkedést tolerálnunk kell az életünkben,egyes meghatározónak vélt vagy régről életünkben maradt személytől. Sokféle tett mögé oda lehet állni, meg lehet érteni, meg lehet bocsátani. Ez azonban nem egyenlő azzal, hogy akarnunk is kell az elkövető személyt az életünkbe.

Emberi kapcsolataink egészséges alakulásában nagyon fontos a határhúzás. Hogyan ismerhetem meg a határaim? Kellő önismerettel és odafigyeléssel. A testem és lelkem jelzéseivel. Őszinteséggel. Figyelem mi az, amit Én "hozok be", (azzal egyértelműen nekem van dolgom), mindemellett figyelem milyen érzeteket kelt bennem a másik fél jelenléte. Sokszor nehéz eligazodni és kitartani, ha a határaink beállításáról van szó, ugyanis komoly érzelmi kötelékek vagy régmúlt közös emlékek tévesen elhitethetik velünk, hogy "tartozunk" a jelenlétünkkel a másik félnek. Egyedül a szülő tartozik felelősséggel a gyermeke iránt, de egy ponton túl valójában már ő sem. Egy egészséges felnőtt ember csakis a saját érzéseiért és tetteiért felelős. Nincsen senkinek olyan erős ráhatása az életünkre, hogy azt mondhassuk "ez a kapcsolat engem tönkre tett". Okozhatnak nekünk traumát, sebet emberek, az azonban, hogy ezzel mit kezdünk már a mi saját felelősségünk.

Hogy sikerül szabadulnunk vagy benne ragadunk egészségtelen kapcsolódásokban, az kizárólag rajtunk múlik. Még akkor is, ha sokszor komoly és küzdelmes elszakadásról van szó, kénytelenek vagyunk meglépni, ezzel tisztelve határainkat. Idő és tapasztalás valamint önelfogadás szükséges mindehhez. Ha megtanuljuk önmagunkat teljes valónkban látni, sokkal könnyebben fogunk tudni különbséget tenni, kivel érdemes fenntartani és ápolni kapcsolatainkat és ki az, akit inkább el kell engednünk még akkor is, ha ez az itt és most-ban egy fájdalmas döntés. Lehetséges, hogy sokáig fájdalmas lesz számunkra egy ilyen veszteség, mivel időt és energiát fektettünk be, vagy láttunk potenciális fejlődési lehetőséget az általunk szeretett személyben. (Ilyenkor kell újra és újra elfogadnunk a tényt, hogy bármennyire szeretnénk segíteni valakinek, aki kedves számunkra, mások helyett nem tudunk élni és fejlődni. Valamint tudatosítani, hogy semennyire nem feladatunk éveket elpazarolni a másik fél "várótermében".)

Nem minden esetben ilyen "tragikus" a szeparáció ember és ember között. Olyan könnyedebb felállás is lehetséges, ahol egyszerűen két ember útja és személyisége olyannyira más fejlődési irányt vesz, hogy szimplán elengedik egymás kezét és megbékélnek a különbözőségük tényével. A lényeg, hogy semmiképp se ragaszkodjunk valamihez, ami az esetek nagyobb százalékban rossz érzéseket kelt és káros számunkra még ha a megszokás vagy egyes társadalmi elvárások ezt mondatják velünk.

• elengedés mérgező kapcsolat mérgező személy önismeret szeparáció

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!