„Megtanultam, hogy nem mindenki szeret úgy, ahogyan te” – így szabadultam meg egy nárcisztikus embertől
Sokáig azt hittem, a szeretet együtt jár a fájdalommal. Azt gondoltam, ha valaki megbánt, az csak azért történik, mert ő maga is sérült. Azt képzeltem, hogy a ki nem mondott szavak mögött is szeretet húzódik meg, hogy a hallgatás, a lenéző pillantások, a köztünk épült hideg falak valójában valamilyen torz módon mégiscsak az ő szeretetnyelvét jelentik.
Ma már tudom: ez nem volt szeretet. Ez irányítás volt. Játszma. Egy önpusztító dinamika, amelyben én csak egy tükörként szolgáltam. Egy eszköz voltam, amelybe ő belenézhetett, hogy csodálhassa önmagát miközben én lassan elveszítettem, ki is vagyok valójában.
Amikor először találkoztunk, ő mindennek tűnt, amire valaha vágytam. Karizmatikus volt. Figyelmes. Pontosan tudta, mit akarok hallani. Miben vagyok érzékeny, mi hiányzik belőlem. Ezt eleinte törődésnek hittem. Ma már tudom: ez csak a manipuláció előjátéka volt.
A nárcisztikus ember nem úgy bánt, mint egy vihar, ami hirtelen csap le. Ő lassan mérgez. Cseppenként. Egy-egy apró megjegyzéssel, amelyben már nem vagy elég jó. Egy arckifejezéssel, amitől elbizonytalanodsz. Egy vitával, amit úgy rendez le, hogy végül te kérsz bocsánatot még akkor is, ha ő bántott meg.
Egy idő után már nem ismertem magamra. Aki valaha nevetett, táncolt, remélt, aki szeretettel fordult mások felé az már csak egy árnyék volt. Folyamatosan magyarázkodtam. Szabadkoztam. Bocsánatot kértem azért is, hogy létezem. Nem értettem, miért nem vagyok elég. Azt hittem, ha jobban próbálkozom, ha még többet adok magamból, egyszer majd visszakapom azt a szeretetet, amit az elején kaptam.
De az csak illúzió volt. Egy gondosan megtervezett álarc.
Nem volt egyetlen pillanat, amikor rádöbbentem, hogy mennem kell. Inkább apró felismerések láncolata volt. Egy este, amikor órákig sírtam hangtalanul a fürdőszobában. Egy reggel, amikor már a saját nevemet sem éreztem magaménak. Egy találkozás egy régi baráttal, aki csak ennyit mondott: „Nem ragyogsz már.”
Lassan értettem meg, hogy nem én vagyok kevés. Nem az én szeretetem volt hibás. Hanem ő – aki nem tudott mit kezdeni vele.
Kilépni nem volt hősies tett. Nem volt hangos. Inkább csendes, reszkető döntés. Bepakoltam néhány ruhát. Otthagytam mindent, amit addig ismertem. Az életem darabjait. De vittem magammal valamit, amit ő sosem tudott elvenni: a reményt, hogy valahol, valamikor újra önmagam lehetek.
Azóta sok idő eltelt. Még mindig vannak éjszakák, amikor álmodom vele. Vannak szavak, amik visszhangzanak a fejemben. De már nem félek. Már nem hiszem el, hogy nem vagyok elég. Ma már tudom: a szeretet nem ilyen. A szeretet nem húz le, nem fáj, nem bánt. A szeretet felemel. Megért. Elbír.
Megtanultam, hogy nem mindenki szeret úgy, ahogyan te szeretsz – és ez nem a te hibád.
Ha most épp ott vagy, ahol én voltam: tudd, nem vagy egyedül. Nem képzeled. Nem vagy túlérzékeny. Nem vagy nehéz eset.
Csak a rossz ember próbált szeretni téged.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez