Megéri férfiként sérülékenynek lenni? – Megnéztük Vecsei H. Miklós hitelességét, mint Semmelweis Ignác

Semmelweis Ignácról Koltai Lajos készített egy magyar életrajzi drámát 127 percben, aminek a magyarországi bemutatója 2023 novemberében volt. Egy kiragadott életszakasz, de annál jelentősebb időszak került a vászonra Semmelweis életéből, akit a nők megmentőjének tartanak számon. A filmben Vecsei H. Miklós alakítja, és március 7-én – helyi idő szerint csütörtökön – Bostonban, a Harvard Egyetemen is bemutatták a Semmelweis című magyar mozifilmet: igen ám, csak akkora érdeklődés övezte a Harvardon, hogy két terem kellett ahhoz, hogy párhuzamosan levetítsék. Kell ennél nagyobb siker?

1847-ben járunk, Bécsben. A szülészeti klinikán járványnak beállított betegség tombol, majd felvételre kerül egy nővér, aki előzőleg bábaként dolgozott egy kórházban, és tudat alatt néhány elejtett mondatával bogarat ültet az amúgy is gyanakvó orvos fülébe. Semmelweis lassan elkezd minden hagyományos elmélettel, és a klinika vezetőségével is szembemenni csak azért, hogy bebizonyítsa: nem járványról, nem egyszerű gyermekágyi lázról van szó, hanem orvosi mulasztásról. De ki az az ember, aki szereti, ha kérdőre vonják, ha azt próbálják neki megmagyarázni, hogy hibázik? Ki az a vezető, aki önként és dalolva elfogadja, ha az alkalmazottja azzal állítja szembe, hogy hibát követ el? Ki az, aki egy puszta felvetésért, hóbortnak tűnő katasztrófáért lemondana a hatalomról? Kevesen.

A film gyönyörű képeken keresztül – az operatőr Nagy András – vezet végig minket a történeten: nem tesz olyant, ami által befolyásolná a gondolatainkat, az érzéseinket, egyszeribben úgy mutatja az utat, ahogy hazafelé sétálunk a hétköznapi életünkben egy késő éjszaka. Számomra az egész film olyannak tűnt, mintha mindig este lenne: akkor is, amikor látszólag nappal van. Egybecsúszik az idő, a tér, a személyek céljai, mintha az egész kórház egy pókháló lenne, aminek a kibogozását senki sem látja eshetőségnek. Mintha mindenki beletörődött volna a megszokásba, a kialakított mindennapi rutinba. Erre a klinikára – is – igaz az, hogy a falak között megszűnik a valóság. Más hierarchiai rendszer jelenik meg, elrejtett hatalmi viszonyokkal, ami csak akkor magasodik ki, mikor egy szűnni nem akaró probléma gyökerét kezdik el felásni. Ez a gyökérzet a gyermekágyi láz, a tomboló járvány, ami nők ezreit készteti rettegésre amiatt, ha felmerül az a kérdés, hogy kórházban szeretne-e majd szülni? A klinika falain kívül, a való életben pedig szájról-szájra viharzik az a megmondás, hogy csak ezen a bécsi klinikán ne szüljön senki, mert aki oda betér, az élve már nem jön ki. Ezzel párhuzamosan pedig kialakul egy másik híresztelés az emberek között, hogy van ezen a bécsi klinikán egy magyar orvos, aki nem megöli, hanem megmenti a szülő nőket és a gyermekeiket, miközben a halott anyák felboncolása kapcsán egyes férfiaktól – az elhunytak férjeitől, illetve családtagjaiktól – a gyilkos jelzőt kapja meg. A párhuzamok háromszöge, vagy inkább ördögi köre, ami nekünk, nézőknek is ismerősnek tűnhet, hiszen kivel nem fordult már elő, hogy belecsúszott egy mély gödörbe, ami az elején nem gödörnek látszott, nem visszafordíthatatlan erőnek, mégis az idő előrehaladtával, a szorongató érzés mellett kiszállni lehetetlennek tűnt belőle? Kivel nem fordult már elő, hogy az álmai egy pillanat hevében megkérdőjeleződjenek?

Pacsay Attila, a film zeneszerzője ott volt a budapesti Urániában február 27-én, az újonnan elindult Film/Zene sorozat vendégeként. A film levetítése előtt Pacsay

egy kicsit beszélt a Semmelweisről: nem, mint rendező, nem mint színész, hanem mint zenében jártas szakember. Elmondása szerint Koltai Lajos nem trendi filmet akart csinálni, hanem ami nekik maguknak tetszik: nem arra figyelni, hogy hol melyik moziban ki fogja megnézni és mit mondanak majd róla az újságok, hanem hogy egyáltalán azok, akik dolgoznak ezen a filmen, szeressék majd a végeredményt. Hiszen, ha a stábtagok sem szeretnék a filmet, akkor hogyan lehetne elvárni, hogy eljusson az emberek szívéhez?

Volt egy kritika a filmről, ahol kifogásolták Vecsei H. Miklóst, mivel szerintük túl kedves, barátságos és szép fiú ehhez a szerephez, mivel Semmelweis távolságtartó, kimért, rideg karakter. Legalábbis elsőnek annak tűnik, de hozzátették, hogy a vak is láthatja: a hideg karakter mögött meghúzódik az a bizonyos szív is. Szerintem Vecsei pontosan hozta azt a személyiséget, amit Koltai meg akart mutatni, vagy ha nem is akart, de szükségét érezte ezt a fajta koncepciót, és ezzel együtt már egybeforrt Vecsei neve Semmelweisszel a számomra. Nem a ridegség, nem a távolság jött át, nem a negatív jelzésnek felcicomázott jelzők jutottak eszembe, hanem a tisztaság, a megjátszás nélküliség, a tenni akarás, a szavak valódi jelentései még a társadalmi kifordítás előtti időkből. Mert valamilyen szinten mindenki megjeleníti az önzőséget a filmben, minden egyes karakter, viszont az is kiderül, hogy mindegyiknek szüksége van ehhez ahhoz, hogy életben maradhasson. Például, amikor Hoffmann Emma döntés helyzetbe kényszerül: hagyja magát az egyik főorvos által megzsarolni, vagy mondjon nemet, vállalva a kirúgás eshetőségét? És vajon, ha tényleg ellenáll, akkor valóban eltanácsoltak volna az újonnan megkapott állásából?

Ha ellenállunk és nemet mondunk annak, aki hatalmat próbál felettünk gyakorolni, az egyenesen arányos azzal, hogy megpecsételtük a sorsunkat?

Ez a kérdés napjaink kérdése is lehetne: szembekerülünk vele a kapcsolatainkban, a családunkban, a munkahelyünkön, az idegenek között. Az a jelenség, hogy mennyire és hogyan vagyunk képesek nemet mondani: magabiztosan vagy farkunkat behúzva? Bár ez az utóbbi jelző inkább mutat szexizmusra, mint nem, de a lényeg nem vész el. Hányszor volt olyan, hogy igent mondtunk, miközben belül magunkban ordítottunk a nemért? Hányszor volt olyan, hogy elhittük, hogy ha nem mondunk igent, akkor vége lesz, mert elvesznek tőlünk mindent, nem kapunk újabb esélyt, kirúgnak minket?

A filmben ez a nem kontra igen mondás dilemmája is a mérvadó. Emma – akit Nagy Katica alakít remekül – részéről nem tudjuk meg, hogy valóban megpecsételte-e volna a sorsát, ha nem vállalja el, amire a másik főnöke kérte, hiszen enged a nyomásnak. Enged a ki nem mondott, mégis velejéig erős és látható zsarnoki rendszernek, és erre rájöhetünk a következő képkockán, amikor is Emma a húgát kíséri fel azon annak az épületnek a lépcsőjén, ahol él. A zsarnokság attól félelmetes, hogy baráti módon közelíti meg az embert olyan eredményekkel, amiket az adott ember a szíve legmélyén a legjobban szeretne: egy jó zsarnoki rendszer az, ami a másik álmát valósítja meg. Csak nem ingyen, és nem erkölcsöt vár el érte cserébe.

Emmánál az a sajátos önzősége, hogy mindent megtenne a húgáért. Hogy egy jó életet biztosítson neki, ne legyenek kiszolgáltatva. Abban hasonlít Semmelweisre, hogy nem magáért él, hanem másokért. Az orvos az életben maradt és az elhunyt betegeiért, míg a nővér a testvéjéért. Ebből kiindulva, előre lehet látni, hogy kialakul köztük majd egy személyesebb viszony, és hogy majd a nagy konfliktuspont éppen náluk lesz. A Semmelweis túlfilmesítése ebben eredendő, mivel egymás után jön a klasszikus forma kialakítása: a kezdeti ismerkedés, rádöbbenés, közelítés, érzelmek felnagyolása, kiderülés, konfliktus, kimutatás, harc, tetőpont, döntés és végjáték. A boldog happy end, hiszen a végén Emma és a húga eléri Semmelweis hajóját akkor is, ha már pár perccel túlhaladták az öt órát. Vannak rendezők, akik ez ellen a klasszikus modell ellen küzdenek mindenféle szabályok felrúgásával, és nem veszik észre, hogy ezek is csak a megszokást éltetik: ha csak azért is az ellenkezőjét csinálod meg az addig természetesnek, akkor az a törődés leghűebb formája. Tiszteletben tartod a társadalmi formulát, meghajtod olykor a fejedet is, de hatalmas nyilvánosságot csapva, mutatod fel közben a középsőujjad. Ez a film kicsit erről szól: a magyar orvos talán legfőbb döntésének és küzdelmének bemutatása a szerelem megérkezésével fűszerezve. Az elgondolkodás, hogy valóban minden gondolatomat a betegeknek kell-e kitenniük, és hogy jó-e, ha minden másodpercemet ők teszik ki? Egy adott jelenetben, valahol a film közepe fele, Emma kimond egy mondatot Semmelweisnek: ne úgy definiálja magát, hogy hány embert nem tudott megmenteni, hanem úgy tekintsen magára, hogy még hány embert fog tudni életben tartani. Ezt a tudást, ezt a megtanult leckét aztán váratlanul átadja a klinika vezetőjének, amikor a férfi meglátogatja őt otthon, hogy bocsánatot kérjen Semmelweistől azért, mert nem hitt neki, nem hitt benne. A legnagyobb erény, amikor képesek vagyunk őszintén bocsánatot kérni a másik féltől – illetve önmagunktól is, bár utóbbi azért olykor egy láthatatlan genny, ami nagyon sokáig stabilan el áll bennünk egy hang nélkül.

Ez a film döntések sorozatára hegyeződött ki. Döntened kell a családod miatt, döntened kell az egzisztenciád miatt, döntened kell a kórházi hírnév miatt, döntened kell az elveid és az erkölcseid miatt, döntened kell a külső és eddig elhagyatott belső elvárások mentén: mi az, amire a társadalom szerint jogod van, és mi az, amit csak azért nem mersz megtenni, mert még soha nem volt rá lehetőséged? A legtöbbször azért követjük a megszokott életünket, mert még nem volt esélyünk a változásra: nem tudjuk, milyen az a másik út, hiszen csak egyetlen egy utat ismerünk. Így könnyű valaki olyat sakkban tartani, aki meg van győződve arról, hogy nem dönthet másként, mint ahogy. Azt hiszem, a legnagyobb bátorság, amikor az ismeretlent választjuk. Amikor hiába éljük azt, amit mindig is akartunk, mint Semmelweis, de hagyjuk magunkat ráébreszteni, hogy mindenáron nincs szükségünk a vágyainkra.

A Semmelweis forgatókönyve Maruszki Balázs és Kormos Anett nevéhez fűződik, és talán ennek is nagy befolyása van abban, hogy az egész filmet nem érzed kimondottan se „pasi", se női történetnek. Képesek voltak egy olyan egyensúlyt megjeleníteni érzelmiség és intelligencia szintjén, ami valójában a problémára, a nézőpontokra, a különféle személyiségre összpontosul. Nem maguk a szereplők lesznek a fontosak, nem azt látod, hogy kik ők, hanem maga a tárgy: a nők tárgyiasítása, a hatalmi rendszer felsőbbrendűsége, a relatív jó és rossz erkölcsi élet bemutatása a saját démonainkkal való küzdelmekkel együtt. Ami régen álom volt, az a jövőben lehet maga a pokol, amit észre sem veszünk. Mi valójában a sérülékenység definíciója, és mikor válhatunk valójában bátorrá? Az erkölcs mindenkinek máshol kezdődik, vagy ez pusztán egy hamis magyarázat a lelkiismeretünk megnyugtatása érdekében?

Az Urániában létrejövő Film/Zene sorozat további részei, bár ez a program egészen április 30-ig tart-

• 2024.03.13: A Nagy Ábránd

• 2024.03.26: Kék Pelikán
közönségtalálkozós vetítés

(a cikkben szereplő képek az Intercomtól, illetve a Semmelweis film Facebook oldaláról vannak.)