Művész vagy nem művész
Nálunk szokás a misztikum ködébe burkolni az olyan fogalmakat, mint „művész”, „festő”, „író”. Aminek egyenes következménye, hogy mindenféle homályos elképzeléseket gyártunk arról, ki számít alkotónak, és ki nem. Holott a definíció rendkívül egyszerű: alkotóművész az, aki művészi produktumokat, azaz regényeket, festményeket, szobrokat, stb. hoz létre. Hogy ezek színvonala milyen, az már más kérdés.
Romatikus ideál: régen, a középkorban, sőt, jobbára a reneszánszban is a művészt elsősorban mesterembernek tekintették, aki jómódú mecénások megrendelésére készített oltárfestményt, faragott ki katedrálisokat díszítő kőfigurákat, festette le előnyös pózban a megbízóját, vagy ütött össze egy-egy verset bizonyos alkalmakra. Művésznek lenni tehát foglalkozás volt, amivel a mester a kenyerét kereste. A 19. században, a romantika korában született meg a romantikus elképzelés a meg nem értett géniuszról, aki hideg padlásszobájában csak alkot és alkot, de a csúnya külvilág nem ismeri el a zsenialitását. Így jobbára ismeretlenül és éhenkórászként pusztul el. A művész és a zseni fogalma azóta is összemosódik.
Akár zseni, akár nem: a fogalomzavar egyenes következménye, hogy sokan a nekik nem tetsző vagy általuk nem ismert művészekről kijelentik: az illető nem író, nem festő, nem énekes. Hát akkor mi? Csak valaki, aki verseket, regényeket ír, képeket fest, dalokat énekel, gyakran ráadásul hivatásszerűen? De mi a különbség? Salvador Dali mondta: „ha középszerű vagy, bárhogy erőlködsz, hogy rossz festő legyél, akkor is középszerű maradsz.” Azaz nem arról van szó, hogy a rossz művész nem művész, hanem arról, hogy rossz. Vagy közepes, plusz egyéb árnyalatok.
A művészet, mint olyan: kérdés persze, mi a művészet. Azok, akik ezen a területen szakemberek, tehát esztétikával foglalkoznak, így határozzák meg a fogalmat: a művészet a művészi alkotások összessége. Ezek az alkotások pedig a valóság ábrázolására, a gyönyörködtetésre, a szórakoztatás céljából létrehozott munkák, amelyek, úgymond, nem azonosak azzal, amit ábrázolnak. Tehát egy megfestett erdőrészlet nemcsak néhány fának a képe, amellyel bárki a valóságban is találkozhat. Hanem annak a látásmódnak a lenyomata, ahogyan a művész átszűri magán a világnak ezt a szeletkéjét. Így közvetíti a műalkotás az érzelmeket, aminek hatására számunkra is átélhetővé válik a művész élménye. Sőt, jó esetben, mondjuk a naplemente képe olyan érzéseket hív elő, amelyeket a látvány „élőben” való szemlélésekor nem is élünk át. Tehát a festmény hozzáad valamit belső világunkhoz.
Máshol máshogy: „Író az, aki ír” – hangoztatta mindig egy kedves emberem, ha vita kerekedett arról, ki az író. Lehet a számítógép memóriájának is gyártani írásműveket, és lehet őket publikálni. Hogy sok kell, vagy kevés? Ilyen szabály sem létezik. Vannak egykönyves szerzők, akik az egy szem regényükkel adtak hozzá sokat a világ kultúrájához, és akadnak grafomán írók, akiknek az életműve hamar feledésbe merül. Amerikában például írónak (writer) nevezik azt is, akinek hetente megjelenő tárcanovella-rovata van egy újságban. Író, mert ír. Persze, nyilván sokat nyom a latban a szakma megítélése. Nálunk a művészetből sajnos bajosan lehet megélni. Tehát a legnagyobbak sem állíthatják magukról, hogy kifejezetten ez a foglalkozásuk, ezzel keresik a kenyerüket. Lehet valaki full sikeres, miközben bilibe lóg a keze, hiszen adott esetben egy szállodai recepciós is jobban keres nála. Hogyan becsülheti meg ilyen körülmények között egy társadalom a művészeit?
Rados Virág
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez