Nem megélt érzéseink börtöne

Sokszor érezhetjük magunkat összezavarodottan miközben pörgetjük ismerőseink vagy számunkra hitelesnek tűnő közéleti személyek lapjait a social médiában. Mi a valódi és mi nem? Egyből eszünkbe jutnak az olyan sallangok, hogy minden ami az instán van az kirakat, "insta-celebkedés" "insta-mamiság" stb. Sajnos a legtöbb esetben tényleg nem a valóságot posztolják az emberek, vagy annak csak egy nagyon kicsiny, megkreált, szűrőkön átszűrt szeletét. Ezen jelenség káros hatásait már régóta sokan vizsgálják.

Ilyen tény például, hogy számtalan téves kép alakul ki a tinédzserek fejében vagy, hogy milyen komoly önértékelési problémákhoz vezethet, ha állandóan mások "insta-életével" próbálunk versenyezni. Egy torz viszonyulás állandósul az élettel és a mindennapokkal szemben. Nem pontosan ebben a relációban fontos számomra ez a téma, hanem inkább az emberi érzések és azok számtalan vegyes mivoltát illetően.

Ugyanis ezzel párhuzamos megjelennek olyan félrevezető sugallatok is miszerint rosszul érezni magunkat "nem megengedett". A negatív érzések a mumusok az ágy alól. Azok csak hátráltatnak minket, el kell őket távolítani, olyan messzire helyezni, hogy ne is hathassanak ránk, ne legyenek befolyással az életünkre. Csakhogy ez nem így működik. Ez egy hamis üzenet, amit álpozitívitásnak neveznek. A végeredmény pedig mindig kudarc lesz. Az élet, ahogyan a benne létező emberek is, folytonos változásban vannak. Nem elvárható, hogy minden változást, fájdalmat, traumát ugyanúgy reagáljunk le: pozitívan. Én személy szerint a nagy felállásban hiszek. Igenis engedi kell magunkat "elbukni", elgyengülni, megélni egy-egy negatív érzést. Ez ott kezdődik a gyakorlatban, hogy MINDEN érzésünk valid. Még ha Gizike a kolléganőm szerint nem így kellene éreznem, vagy akár a saját testvérem állít egy teljesen más nézőpontot az adott szituációban. Az az ő, ez meg az én megélésem. Különböző emberek, különféle múlttal, lélekkel és traumákkal mást fognak érezni, ami normális és nagyon is rendben van. Ebben se nem kell meggyőzni a másikat, vagy megpróbálni megváltoztatni a viszonyulását, csupán elfogadni ezen különbözőségeket és esetleg, ha már olyan szinten vagyunk megerősíteni együttérzésünkről.

Nekem évekbe telt elfogadnom például a dühöt, amit a saját édesanyám iránt éreztem. Évekig mardostam magam, hiszen milyen ember érez masszív haragot az anyja iránt. Egy bátor, sebzett ember, akit nagyon sok fájdalom ért, egy fontos meghatározó szakaszban és akitől nagyon sokat elvett az élet. A szeretet mellett elférnek az olyan negatív billogot kapott érzések is, mint a harag a düh és a bánat. Pont, hogy az hat károsan mentális és testi egészségünkre, ha elfojtjuk ezeket az érzéseket. Ezek mind jelzések, hogy valami átlépte személyes határainkat. Nem azzal teszünk jót, ha ezeket blokkoljuk, hanem ha ezek mind megengedhetővé válnak. A kultúránkban nincsen erre egy megfelelő modell, pedig csakis akkor reprezentálhatjuk teljes valónkat az életben, ha engedünk érzéseink teljes áramlásának. A legfontosabb az, hogy mit kezdünk ezekkel az érzésekkel. Áttranszformáljuk őket, kimozogjuk, kialkotjuk, naplót vezetünk róluk, kisírjuk őket vagy hosszas terápiás segítséggel kibeszéljük őket.

Nem kell megbélyegeznünk magunk és ezáltal korlátoznunk a saját fejlődésünk amiatt, hogy érzünk negatív érzéseket is. Ettől nem leszünk "rosszak" csak emberek. Időt hagyva magunknak, megtalálva a helyes módokat érzéseink kezelésére, elindulhat gyógyulásunk.

Nézzünk rá alaposan a múltunkra, fejtsük vissza mivoltunkat a mélyebb rétegekig. Hamar megértésre tudunk lelni és rájövünk, hogy nem csak akkor kell tudni magunkat szupportálni, amikor a topon vagyunk és "minden sínen van".

Ezen gondolatok mentén fontos megemlíteni a megbocsátás témakörét is. Azt gondolom ezt is rengeteg téves megközelítés, mítosz övezi.

Az, hogy egy minket ért komoly sérelmet megbocsátunk nem egyenlő azzal, hogy a dolog meg nem történtté válik. Továbbléphetünk, elfogadhatjuk az esetleges okokat viszont nem kell felmentünk az illetőt. Az is rendben van, hogy a továbblépés után egy ideig még elő-elő törhet bennünk a megbántottság érzés és a fájdalom. Ha tudunk erről kommunikálni és elfogadni ezt, nem lesz olyan zavaró számunkra, nem tekintünk megoldatlan konfliktusként rá. Egy momentum lesz az életünkben, amire mindig nehéz lesz visszaemlékezni, de idővel fogjuk tudni kezelni vagy akár tanulni belőle. Esetleg segít helyes, egészséges határokat húzni magunk körül vagy egy magasabb szintre emelni empatikus készségünk.

Fontos lenne beintegrálni, hogy érzéseink sokkal szélesebb skálán mozognak, mint gondoljuk és abszolút rendben van, hogy ezek sokszor váltakoznak vagy akár egyszerre érzünk többféle, kevert érzést együttesen.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!