Pánikbetegség

Sok ezer ember van körülöttünk a világban, akikről nem is gondolnánk, hogy milyen súlyos terhet és nehézséget cipelnek a hátukon. Amikor a pánikbetegségről hall valaki, legtöbbjüknek az jut eszébe, hogy ez egy felfújt, mondvacsinált valami, vagy egy hiszti. Azonban a helyzet az, hogy ez ennél egy sokkal komolyabb dolog. Mindaddig, amíg valaki nem éli ezt át, addig elképzelni is nehezen tudja, milyen egy pánikroham.

A napon, amikor először átéled ezt a borzalmat, még fel sem tudod fogni, hogy mi történt. Azt gondolod, kimerültség vagy ne adj Isten valamilyen szervi bajod van, de az tuti, hogy nem arra gondolsz, hogy „hopp, én most pánikbeteg vagyok”. Az elsőt még nem veszed komolyan, aztán kis idő múlva, amikor egy újabb rosszulléttel találod szemben magad, akkor már elkezdesz aggódni, és elindulsz a kivizsgálások mezején. Laikusként még itt sem a pánikra gondolsz. Az orvosi vizsgálatok persze jobb esetben tényleg semmilyen szervi eltérést nem mutatnak, és te szépen távozol, kezedben egy papírral, amin az áll PÁNIKBETEG. Ezek a betűk nem csak a papírra, de az agyadba is beleégnek, és azt hiszem innentől kezdve indul el egy igen komoly küzdelem.

Küzdelem önmagaddal, a környezeteddel és ezzel a szörnyű dologgal, amiről tulajdonképpen még fogalmad sincs, hogy mi is valójában. Persze opcionálisan tudod, hogy elkezdhetsz gyógyszereket szedni, vagy terápiára járni, vagy bármilyen önsegítő megoldást találni, de a spirál egyre jobban be fog tekeredni. Mindenki a maga döntése szerint él, és ehhez mérten fog mérlegelni, hogy melyik opciót választja. Egy dolog biztos, minden esetben egy nagyon nehéz és hosszú út vezet a gyógyulásig.

A probléma az, hogy önmagában nem csak a rosszullétek, amik ilyenkor megnehezítik a helyzetet. Hanem az is, hogy szép lassan észreveszed a környezeted reakcióit. Sajnos bármennyire is szeretnénk hinni, hogy nem így van, de számolnunk kell azzal, hogy lesznek emberek, akiket emiatt el fogunk veszíteni. Mivel a betegség alattomos, ezért lassan, de biztosan szűkíti le az életteredet. Egy idő után már sokaknak az is problémát jelent, hogy dolgozni eljárjanak, elveszítik az állásukat. Hiszen a közlekedés is probléma, nem hogy még a munkahelyen rád törő rosszullétek. Ahogy telik az idő, te már csak a régi fényképeiden látod azt, hogy milyen volt, amikor utoljára voltál igazán szabadon önmagad. Amikor elérkezik az a pont, hogy úgy érzed elvesztettél szinte mindent, olyan embereket is, akik igazán fontosak voltak számodra, akkor elkezded mérlegelni a valóságot. Elvesztett munka, barátok, szerelem…

Azt gondolom, hogy legbelül meg lehet érteni azokat, akik bár régóta melletted vannak, de azt mondják „én ezt nem bírom tovább” vagy „nem tudom kezelni, ne haragudj”. Ez számukra is teher, felelősség, plusz nyilván baromi nehéz végignézni, hogy valaki szó szerint olyan tüneteket produkál, mintha épp a haláltusáját élné meg. A másik oldalról viszont úgy gondolom, ez az a pont, ahol nem szabad elfordulni, mert annak, aki ezt megéli éppen ennyire nehéz. Bőven elég lenne a rosszullét viselése, de mindemellett még beáll a sorba a szégyenérzet, a bűntudat, és a keserűség, hogy ismét így alakult.

Nem mondom, hogy mindenkinek tisztje a másik mellett maradni, de azt hiszem ez egy mérce. Egy mérce arra, hogy a másikkal való emberi kapcsolatod hol helyezkedik el, mert tudom, hogy mindkét félben ott van a félelem, de ha elég erős a kapocs, akkor ezt együtt kell leküzdeni. Hiszek abban, hogy egy megfelelő terapeuta sokat tud segíteni ebben a dologban, hogy hogyan láss meg olyan dolgokat is, amiket elnyomtál magadban. Hogy fel tudj dolgozni adott esetben olyan eseményeket, amikről azt hitted már rég túl vagy rajta, mert a pánikbetegség előszobájában a szorongás áll és ez csak fokozódik a betegség alatt.

Egy dolog biztos, és ez az, hogy magunkban kell megtalálnunk a kapaszkodót, azt, amivel ki tudjuk rántani saját magunkat a nehézségekből. Persze a segítség az kell, és fontos, hogy meglegyen. De a fő forrás mi magunk vagyunk. Ha úgy alakul, hogy tényleg nincs már semmid, akkor adjon erőt a gyógyuláshoz az, hogy ha felépülsz, egy teljesen új életet építhetsz fel, és olyan dolgokkal, emberekkel és élményekkel töltheted majd meg, amikre igazán vágysz. Soha ne add fel, még akkor sem, ha nem látod a dolog végét. Meg kell tenni minden lehetséges próbálkozást, mert bár sokszor el fogsz bukni, ez szent igaz, de Te csak menj és küzdj. Mert meg kell gyógyulnod, neked és a lelkednek is!

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!