Tudtam létezni két világban, már-már túlságosan is könnyen. Vittem a szívemben mindent, bármi áron magammal cipeltem: bizonyosság, önazonosság alatt ezt értem. Ha illúzió, ha nem, a teljes igazság, a könyörtelen valódiság megszületett bennem. Én szültem. Ez vagyok, ez a történetem, ez a határtalan álmom, ami valósággá lesz!

A klisén túllépve, tényleg határtalan volt a képzeletem. Megtanultam szemérmetlenül, pofátlanul szabadon álmodni. Jól ment! Szerettem, teremtettem, de sosem engedtem el. Mondják, hogy az ember csak teremteni szeret – megtartani, rombolni és elengedni már nem. Pedig mindig ezt csomagolják tanácsba, adják útravalónak. Menj, és engedj el mindent, az majd megoldás lesz, felszabadít belőled mindent. Mondjam, hogy nekem ez sosem ment?

Mit és miért engednék, ha pontosan tudom, hogy utam hova vezet? Jelentős, fontos, életrevaló – mindent felülíró dolgom van - veled, veled van dolgom, az ég szerelmére! Mit nekem az elengedés, a gyász, a pusztítás, ha építeni születtem? Romboljál kislány! – mondják az égiek. Anélkül nem megy!
Nem akartam a drámát, az örök körforgást: a lépcsőket, a bántó és maró gondolatokat, a sírást. A szokásosat, a forgatókönyvet, amit túl jól ismerek. Idővel persze összeszedem magam, dacból kapaszkodó lesz, és érkezik a támogatás. De nekem mindez hazugság: a teremtőerővel bennem becsapni, lebeszélni magamat, lejátszani egy értelmetlen játszmát, s el is szenvedni azt – majd a romokon ülve romokban mégis felismerni, hogy most már építhetsz kislány! – na, az az egetverő, szomorú bolondság..

Egyszerűen nem akartam megélni, és el akartam kerülni az egészet. Minek, ha az én szívemben más van, olyan igazi tündérmesés folytatás? Hisz célokkal, ígéretekkel érkeztem, nem csak úgy tengek, mint a legtöbben. Dolgom van, és hogyan ereszteném el mindazt, amit már megsúgott az élet?! Nem mondta, hogy ilyen nehéz lesz. Az utat nem mesélte el, csak mutatott egy csillagot az égen.

Nem mondta, hogy az úton fejjel a falnak kell menni, hogy mindent porrá kell zúzni, fel is kell adni, de rendesen, olyan reménytelen érzéssel. Nem elég a bizalom, s a türelem, tiszta lap kell, eresztés, de végtelen. Már a puszta unalom felforgatja a gyomrom, hogy megint ezt kell! De valahogy mégis ezt kell, lássuk be..

• elengedés teremtés teremtőerő

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!