Az emberek manapság már úgy kezelik a kapcsolataikat, mintha létezne egy külön tanulási folyamat arról, hogyan is kell a magánéletükbe belevinni a játszmákat. Amely aztán évről-évre egyre precízebb módon épül bele a mindennapokba. A kérdés az, hogy vajon tudunk-e még játszmázás nélkül fenntartani érzelmi dolgokat? Vagy már mindent ez tart életben?

Alapvetően természetesnek mondjuk azt, hogy ha két ember megismerkedik, akkor igyekszik mindenki a jobb és szebbik oldalát mutatni. Belénk van égetve szinte, hogy ha teljesen önmagunkat adjuk, annak nyers mivoltában, akkor a másik majd biztosan ellenáll, vagy nem tetszik majd neki, netán kifejezetten megrémíti őt. Holott ez az egész mind csupán csak abból fakad, hogy súlyos önismereti hiányosságaink vannak, valamint, hogy a saját magunkba vetett hitünkkel, teljességgel hadilábon állunk.

Talán túlontúl szentimentális gondolat, de valahogy mégiscsak úgy volna az igazán jó, ha azt adnánk, ami a valós, megfogható oldalunk. Hiszen akárhogy is nézzük, így is zsákbamacska az, hogy vajon két ember kapcsolata voltaképpen milyen kifutással érik be, vagy szűnik meg. Kis idő elteltével pedig így is-úgy is kibuknak azok az elpalástolt dolgok, tulajdonságok, szokások- vagy nevezhetjük kisputtonynak is, amit cipelünk a hátunkon- és akkor már késő lehet a magyarázkodásnak. De persze értem én, hogy a félelem, mint legjobb barátunk, itt is belógatja a kiskezét, hogy jól megbénítson minket. Az az igazság, hogy ha elhajítjuk az aggályokat és szabadjára engedjük a valódi, természetes mivoltunkat, akkor maximum annyi veszteség érhet bennünket, hogy a másik fél kifarol a történetből. Bánni fogjuk? Igen, lehet… de aztán rájövünk majd, hogy ha nem tudnak minket elfogadni olyannak, amilyenek vagyunk, akkor sokkal jobb, hogy ez minél hamarabb kiderült.

Körbenézek és számtalan olyan kapcsolatot és viszonyt látok, ahol a felek úgy tartják életben a köztük kialakult kapcsolatformát, hogy folyamatosan matekoznak, folyamatosan játszmáznak egymással. Talán mert azon túl, hogy nem merik vállalni önmagukat, félnek attól, hogy unalmassá válnának a másik számára enélküI. Igen, de hogyan is várhatunk el valós érzelmeket, tartalmi és érdemi együttléteket, ha nem adjuk bele magunkat százszázalékosan? Talán felfogás kérdése csak, és nem is tisztem az, hogy ítélkezzek mások felett, de én egy ideje már azt vallom, ha az ember valódit ad, akkor valódit is kap vissza.

Hiszek abban, hogy ha megnyílsz valakinek, félelmek nélkül, akkor az élet meghálálja ezt neked. Nem mondom, hogy a csalódások elkerülnek majd, mert akkor hazudnék. Ellenben valami egészen mást fogsz tapasztalni, mint azokban a sekélyes viszonyokban / kapcsolatokban, amikben esetleg eddig részed volt. Persze nem könnyű, sőt rendkívül nehéz "lecsupaszítani" saját magunkat, de a megfelelő ember mellett nem kell azon aggódnunk, hogy vajon milyennek lát. Ő nem fogja rád azt mondani, hogy őrült vagy, mert éppen kissé különc módon viselkedsz, ő azt mondja majd, pont ezt szereti benned. Viszont a megfelelő emberhez csak így, ilyen módon fogunk eljutni. A szeretetnek rengeteg formája van, ez tény. Viszont számomra a szeretet és a játszmázás két olyan fogalom, ami nem fér meg egymás mellett említve. Az egyik legfelszabadítóbb érzés az, amikor valaki előtt, akit szeretsz, teljes mértékben önmagad lehetsz. Na, ott lehet beszélni tiszta érzésekről. Akármit is nyom ránk ez a felgyorsult és felszínes világ, ahhoz hogy a falak leomoljanak, szükség van arra, hogy önmagunk legyünk, olcsó játszmák nélkül. Csak így fog felépülni és kialakulni egy valós bizalmi és érzelmi viszony két ember között. Gondolj csak bele, mindenki fél, de ha senki sem kezdi el a téglák lebontását, akkor sosem jutunk el sehová. Higgy magadban, higgy a másikban, és fogadd be a szeretetet, mert ez köt össze mindent.

• játszmák játszmák nélkül lélekhangok szeretet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!