Szakítás után

Vajon miért félnek az emberek kimondani azt, hogy "Viszlát"? Miért maradnak inkább egy olyan kapcsolatban, ami már évek óta csak langyos, állóvíz? Tapasztalatom szerint azért, mert félnek az újtól, de leginkább önmaguktól.

Nem egy olyan nő él a környezetemben, aki évek óta szenved a se veled, se nélküled kapcsolatától, mégsem hajlandó változtatni a helyzetén. Csak vár és vár a megfelelő alkalomra, amikor majd könnyebb lesz kimondani, de igazából ez soha nem jön el, és emiatt a legszebb éveit dobja el magától. Pedig a megoldást mindenkinek saját magában kell megtalálnia, és ha egyszer elhatározásra jutunk, azt véghez kell vinni. Egyáltalán nem lesz könnyű, sőt, pokoli nehéz lesz, de az egészen biztos, hogy sokkal ijesztőbbnek tűnik az új élet gondolata a szakítás előtt, mint miután megteszed.

"De mi lesz velem, mit kezdjek magammal?" - kérdezik a legtöbben. Valószínűleg, ahogy átléped a lakás küszöbét a szakítás után, baromira egyedül fogod magad érezni, és az első pár napban, minden este álomba sírod magad. De ez nem baj, ez az öngyógyítás része, ez kell ahhoz, hogy tovább tudj lépni. Sokan ilyenkor minden pillanatban igénylik a társaságot, mert így könnyebben meg tudják emészteni a dolgot, de aztán este, az ágyadban fekve, kénytelen leszel egyedül megbirkózni a gondolataiddal, és ez fog igazán előre vinni.

Aztán eltelik pár nap, és azt veszed észre, hogy sokkal jobban vagy (habár még mindig képes vagy egyszer csak sírva fakadni), de nem ez határozza meg a napodat, a munkában pedig újra oda tudsz figyelni. Ilyenkor arra kell gondolnod, hogy minden egyes pillanattal távolabb kerülsz a fájdalomtól, és közelebb a boldogsághoz. Végre van időd magadra, végre nem kell azért megcsinálnod valamit, mert különben szóvá teszik, végre szabad vagy! Nem véletlen, hogy ilyenkor a legsírósabb csajos filmekhez nyúlunk, hiszen ez a mi virtuális gyógyszerünk, ezek adnak reményt arra, hogy egyszer jönni fog egy új, és jobb szerelem. Pár hét múlva, lassan már túl vagy a történteken, és akár már azt is szívesen vennéd, ha a barátnőiddel kimozdulnátok este...

De mindez idő alatt vajon milyen lelki hullámvasutat járnak be a pasik? A miénk egyértelműen egy lineáris, felfelé ívelő egyenes, míg az övéké egy teljesen megfordított lejtő. Amikor a szakítás után előttük is becsapódik az ajtó, valószínűleg ugyan úgy kiborulnak, mint mi, csakhogy nekik ez a depresszió nem napokon át tartó folyamat, hanem egy-két óra alatt letudják. Aztán jönnek a barátok, haverok, és mindent megtesznek azért, hogy egy pillanatig se maradjanak egyedül a gondolataikkal, hiszen felejteni akarnak. Amíg mi a szemünket törölgetve otthon regenerálódunk, ők buliból buliba mennek, és remekül érzik magukat, a lakásukban pedig elszabadul a pokol.

Csakhogy akárcsak nálunk, náluk is elérkezik a fordulópont, amikor eljut az agyukig, hogy mi is történt, és egyre többet szomorkodnak, míg mi inkább a boldog jövőt látjuk a szemünk előtt. Végül pedig, amikor Te már elengedted a múltat, ők akkor törnek meg, és ezért van az, hogy a béküléssel általában elkésnek.

Habár a tényleges gyógyulás akár évekig is eltarthat, pláne, ha egy hosszú kapcsolatból lépsz ki, mégis azt mondom, ha helyesen állsz a dologhoz, és tudod, hogy ezt a boldogságodért teszed, akkor az a felemésztő szenvedés nem tart tovább egy-két hétnél. Csak foglald el magad, és gyűjtsd olyan új élményeket, amelyekre mindig is vágytál! Most megteheted!

Szóval gondoljátok végig, pár hét keserűség, vagy egy életen át tartó gyötrelem?

Szabó Kitti

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!