Szerelemből élni olyan, mint örökké remélni. Bizakodni, hogy folytatódik egy történet vagy épp ellenkezőleg – méltón befejeződik. Vakon táncolni, s hinni, hogy nem lép a lábunkra az élet. Talán őrülten forgat, szenvedélyesen ringat, de nem csinál olyat, ami igazán fáj. Azért néha mégis fáj.

Abból éltem, hogy hittem. Isten helyett a szerelemben hittem. Olyan volt, mint egy hitvallás. Vittem az igét, szétszórtam ameddig csak a szem ellát. Érezték, amit szóltam, a szívek beleborzongtak. Én pedig hittem, mindenki közül a legjobban. Áhítattal, újra meg újra odaadtam magam az illúziónak.

Varázsoltam. Szerelmet adtam, s akik készek voltak a befogadásra, azoknak az életükbe lépett. Szerették a hangomat, a történetem, az inspirációt, amit belőle nyerek. Útmutató volt, a saját történethez, a szerelemhez.

Vajon valaha, valaki, adta nekem? Őszintén kívánta, hogy érjem is el?  Vagy csak csodálta a szikrákat bennem?

Mert én hittem, mindenemmel. Az övékben. Álmodtam nekik a szépet, amikor nekik nem ment. Használtam az erőm, az imádságom, az inspirációm, amire az élet kért meg. A beteljesülés szép lett. Már csak azt kérem, higgyetek bennem. Nekem képzeljétek el. Megérdemlem. Ha esetleg kérded..

Nem, egy kicsit sem. Nem veszett oda vagy fogyott el, a hitem. Maga vagyok a szerelem. Ráadásul ismerem. De törvényszerű, hogy kiabálni kezdjen a szívem, amikor végre ő van soron. Ilyenkor, ilyenkor van ideje az emlékezésnek. A kölcsön és örökbe hitnek, a tiszta szándéknak és szívnek.

• szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!