Ez a kérdés az, amit nekem szegezett egy ember, akire mindig is felnéztem...és abban a pillanatban, szíven ütött a kérdés, és egyben a felismerés is.

Tényleg szükségem van arra az emberre, aki bántott engem? Szükségem van arra, hogy ez az ember azt mondja, mennyire sajnálja, amit tett vagy hogy rosszul is érzi magát ettől? Mert előbb utóbb valóban megkapjuk ezt a mondatot. De tényleg szükségem van erre az emberre, vagy csak akarom, hogy így legyen?

Amikor valaki megbánt minket vagy összetör bennünk valamit, ami olyan fontos volt számunkra, akkor a lelkünk sóvárogva vágyja azt, hogy ez az ember egyszer őszinte beismeréssel megbánja azt, amit tett. Vágyunk rá, hogy elmondja, hibázott és rosszul érzi magát azért, amit velünk tett. Normális érző emberi reakció ez, hiszen azt gondoljuk, hogy ha ez megtörténik, akkor egy szempillantás alatt, minden fájdalom, ami a lelkünkben van, elmúlik. Hogy elszáll tőle a nyomás a mellkasunkról és onnantól kezdve minden a helyére kerül? 

De valóban így van ez? Akkor, ott, amikor fájdalmat okozott nekünk ez az adott ember, aki feltehetően egy olyan személy, akiben megbíztunk, akit szerettünk és akit sosem lettünk volna képesek hasonló módon bántani, vajon felmérte azt, amit tett? Vajon tudta azt, hogy mit okoz bennünk? És mi elmondtuk ezt neki valaha, igazán őszintén, pontosan úgy, ahogyan éreztünk?

És miért van az, hogy azt gondoljuk ez az ember lesz az, aki egyszer csak elénk áll és azt mondja segít összeszedni az összetört darabjainkat - amelyeket ő okozott - és elindítja a gyógyulásunkat? 

Amikor szeretünk valakit, akkor hatalmat adunk a kezébe. Hatalmat arra is, hogy bántani tudjon. Ha az a személy, akinek hatalma van erre, és képes arra, hogy használja is ezt a hatalmát, akkor felmerül a kérdés, hogy hogyan vagyunk képesek ezek után bízni abban, hogy ő lesz az, aki meggyógyít majd minket?

Az, aki valaha összetört minket, sosem lesz képes arra, hogy meggyógyítson minket azokból a sebekből. Az egyetlen, aki képes arra, hogy meggyógyítson minket, azok mi magunk vagyunk saját magunk számára. Bármennyire is szomorúan hangzik, de ez a fájdalmas igazság. Onnantól kezdve, hogy oly módon bántottak minket, aminek eredményeként teljesen összetörtünk, sosem leszünk már képesek lélek szinten bízni abban, hogy ő lesz a gyógyír erre a fájdalomra, amit akkor átéltünk. 

Legbelül mindig ott marad majd a lenyomata annak, amit okozott számunkra, még akkor is, ha megbocsátunk. A lélek megbocsát, de nem felejt. Így a legkisebb bizonytalan pillanatban, újra meg újra bekapcsol majd az az érzés, amit akkor éreztünk, amikor másra sem vágytunk csak arra, hogy segítsen kimászni ebből a fájó érzésből, amit ő okozott. Mindig ott lesz az a legbelső félelem, hogy mi van akkor, ha újra összetör majd...?

Te magad vagy az egyetlen ember, aki képes arra, hogy megfogja a saját kezed és segítsen újraépülni. Az egyetlen, aki segít abban, hogy meggyógyulj...hogy újra önmagad lehess. 

• csalódás érzelmek felépülés gyógyulás önszeretet szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!