A country zene atyja

Ki volt Jimmie Rodgers? Minden bizonnyal az egyik legfontosabb és legnagyobb hatású muzsikus, aki valaha élt az Egyesült Államokban. Nincs olyan énekes a country-szakmában, aki ne lenne adósa. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy az amerikai popzene élvonalában két olyan különböző stílusú muzsikus, mint Gene Autry és Bing Crosby is lemezre énekelte dalait.

Rajongói közé sorolják magukat a country- zene nagyjai: Merle Haggard, Dolly Parton, Willie Nelson, de rock- előadók is vannak hívei között: Boz Scaggs, Maria Muldaur, Don McClean, Leon Redbone és még sokan. Paul Hemphill a country- zenéről szóló könyvében a következőket írja: „Jimmie Rodgers élete, zenéje és halála kitörölhetetlen nyomot hagyott a country-muzsikán. A vidéki énekesek azóta álmodozhatnak arról, hogy hivatásosakká válhatnak. Halála új korszak kezdőpontját jelzi”. Rodgers volt az, bár csupán egyszerű szórakoztatónak tartotta magát-, aki a legtöbbet tette azért, hogy a fehér és a néger zene elemeinek összekapcsolásával új zenei stílus születhessen meg Amerikában.

Két sztár egy héten

Rodgers fénykorában még nem voltak országos rádióadók, amelyek a széles nyilvánosság elé tárták volna a munkáját. Így tehát annak ellenére, hogy 1927 és 1933 között húszmillió (!) lemeze kelt el, gyakorlatilag senki sem ismerte az északi államokban, sőt Oklahomában és Kansasban sem. Első lemezfelvételét a Tennessee állambeli Bristolban készítette 1927-ben a Victor Talking Machine Company hordozható berendezésével egy vándorstúdióban, ahol rajta és gitárján kívül semmi más nem volt. Ralph S. Peer, Rodgers lemezfelvételeinek menedzsere volt az első, aki déli művészek zenéjét vette lemezre: színes bőrűekét és fehérekét egyaránt. Ezek a lemezek a legendás Okeh márkajelzéssel jelentek meg. (Abban az időben még nem létezett igazi országos hanglemezpiac: a színes bőrű zenészek által készített felvételeket Race- lemezeknek nevezték, a fehér muzsikusok lemezei pedig, függetlenül attól, hogy készítőjük hegyvidéki vagy síksági születésű volt, a Hillbilly, azaz hegylakó nevet viselték).

Peer az Okeh- korszak után is folytatta a tehetségkutatást a déli államokban a Victor Talking Machine Company megbízásából. Egy hihetetlenül szerencsés pillanatban, 1927-ben egyazon héten két óriási fölfedezést tett: Jimmie Rodgers mellett egy családi trió, a Carter Family műsorát hallgatta meg és vette lemezre. A következő hat év alatt Rodgers pontosan 111 lemezt készített (78-as percenkénti fordulatszámút, hiszen a lemezalbum akkor még ismeretlen volt). Népszerűsége és követőinek tábora egyre növekedet, halála előtt nem sokkal pedig már a country- muzsika atyjaként tisztelték.

A Billboard című könnyűzenei magazin felfigyelt erre a zenei stílusra, és Country & Western megjelöléssel új slágerlistát indított. Ez a lista mind a mai napig rendszeresen megjelenik a lapban. A feketék zenéjét átkeresztelték Rhythm & Bluesra: ez a név is maradandónak bizonyult. A Dél ontotta az újabbnál újabb felvételeket: a Tennessee állambeli Naswille országos jelentőségű zenei központtá vált. Noha ma már nem fér kétség ahhoz, hogy Rodgers lemezei vetették meg a country- zene alapjait. Életében senki nem tartotta őt country- előadónak. Abban az időben a mainál kevesebb klub- és bárzenekar működött, a vidéki dalok előadására specializálódott énekesek léte legnagyobbrészt a varietéktől, később a rádiótól függött. Rodgers kezdetben minden alkalmat megragadott a fellépésre- iskolákban és utcasarkon egyaránt. Noha karrierjének csúcsán a fotósok kedvéért olykor föltette cowboykalapját (Texasnál nyugatabbra sohasem járt), műsora nem hasonlítható ahhoz, a country- western hagyományhoz, amely az ő hatására jött létre. Sikere csúcsán általában húszperces műsorokat adott. Többnyire elegáns öltönyben lépett föl, sosem mulasztotta el felkötni híres csokornyakkendőjét, a fején pedig szalmakalapot viselt. A The Singing Brakeman (Az éneklő vonatfékező) című dalának sikere után olykor vasutas-egyenruhában is föllépett.

Rodgers szerénysége és fesztelen előadásmódja- lábát egy székre támasztva énekelt, gitárját a térdén tartotta- valósággal elbűvölte a közönséget. Két dal között mulatságos történeteket, megtörtént anekdotákat mesélt azokról az emberekről, akik dalait ihleték. A versszakok között a szöveghez tartozó szavakat dünnyögött: ilyesmit: „Bizony, bizony”, vagy „Hajjaj”. Ha együttes kísérte, a dalszövegből „kibeszélve” biztatta zenészeit: „Ne sajnáld, fiú! Adj neki!”. Ez a közvetlen stílus teljesen meghökkentő volt abban az időben, és Rodgers ezzel jelentősen hozzájárult annak a laza, spontán zenei előadásmódnak a kialakulásához, amelynek például Bing Crosby lett a képviselője.

A külsőségeknél azonban sokkal fontosabb volt a muzsika. Ez a zene nem volt befelé forduló vagy szándékoltan költői, amilyen a mai popzene nagy része szeretne lenni, de nem is akart mindenáron valami újszerűt produkálni. Rodgers bevallottan és szégyentelenül kommersz zenét játszott: fölhasználta mindazokat a népzenei formákat, amelyeket szegény, déli fehér emberként megtanult, de beolvasztott minden egyebet is, amit csak hallott és úgy vélte, hogy beválhat. Fay Phillips, a Mississippi állambeli Meridianben alapított Jimmie Rodgers Múzeum igazgatója elmondta, hogy a fiatal Jimmie roppantul élvezte a vándorelőadásokat, a haknit. Különösen azokat a turnékat szerette, amelyeken mindenféle mutatványosokkal dolgozhatott együtt, zsonglőröktől kezdve bűvészeken át a táncosokig. Az ilyen műsorokban rengeteget tanult az ő körén kívül eső zenei stílusokból.

Búvalbélelt jódlis

Ma már nehéz lenne bizonyítani azt a legendát, amely szerint egy ilyen előadáson Jimmie egy tiroli jódli együttessel lépett fel egy műsorban, s ettől fogva építette be a jódlit is saját hatáselemei közé. A Rodgersről elterjedt sokféle legendához hasonlóan a következőkről is elképzelhető, hogy igaz. Egy kisvárosi fellépése során egy néző így aposztrofálta Rodgerst: „Az a búvalbélelt jódlis van itt megint”. Jimmie- nek a fülébe jutott ez a jelző, és úgy megtetszett neki, hogy megtartotta: a „Blue Yodeler” művésznév csaknem ugyanolyan híressé vált, mint a „Singing Brakeman”. Ugyanilyen jellegzetes nyomot hagyott Rodgers stílusán a hawaii-muzsika iránti szeretete. Kitűnően játszott az ukulelén, ezen a négyhúrú, pengetős hangszeren, de igazi szerelme a hawaii steel gitár volt, amelynek csengő hangja Jimmie Rodgers óta talán még jellemzőbb a country- zenére, mint a hegedű.

Mindez azonban csak hiú díszítmény ahhoz a zenei stílushoz mérve, amelyet Rodgers hallatlanul gazdag fantáziával emelt át a maga világába: ez a Mississippi környékén virágzó blues. Tizenéves korában Rodgers vízhordó fiú volt egy vasút építésen, ahol, apja előmunkásként dolgozott. Itt, a vasútnál dolgozó fekete munkásoktól tanulta az első gitár- és bendzsóakkordokat, spirituálékat, munkadalokat. Ennek fontossága akkor érthető meg igazán, ha hozzávesszük, hogy Rodgers fél évszázaddal ezelőtt, a faji előítéletekkel terhelt Délen szerette meg a feketék legfőbb művészi kifejezési formáját, a bluest. Bár egyes zenetörténészek ma is vitatkoznak rajta, általánosan elfogadott nézet, hogy Rodgersnek az 1929-ben Louis Armstronggal és Earl Hinesszal közösen készített, Any Old Time című lemeze volt az első felvétel, amelyen fehér és fekete muzsikusok játszottak együtt.

Ellentétben néhány fehér pályatársával, Rodgers sohasem utánozta azokat a blues- énekeseket, akiket példaképének tekintett. Ő csupán a blues-hangzásokat és énektechnikákat ötvözte azzal az angolszász eredetű népzenével, amelynek közegében felnőtt. Ez a hatás azután kölcsönös lett, hiszen Rodgers maga is jelentős zenei befolyást gyakorolt azokra a színes bőrű muzsikusokra, akik meghallgatták lemezeit. A Mississippi deltájának nagy blues- előadója, Robert Johnson, egy egész brit és amerikai rock and roll nemzedék ihletője úgy alakította ki légiesen áttetsző blues-sirámait, hogy kezdetben Rodgers „búvalbélelt” jódlizását utánozta. Howlin Wolf, a chicagói blues- énekes (a művésznév üvöltő farkast jelent) saját bevallása szerint Rodgers lemezeiről tanult meg üvölteni.

Szinte hihetetlen, hogy egy olyan törékeny szervezetű, tüdőbeteg, visszahúzódó természetű embert, mint Rodgers, akinek ráadásul a teljes pályafutása mindössze hat évet ölelt fel, ennyi anekdota és legenda övezzen. Még hihetetlenebbül hangzik, hogy fél évszázaddal a művész halála után annyi ember szenteli az életét a Rodgers- életmű rendszerezésének. Az ujjainkon megszámolhatjuk, hány olyan ember él Meridianben, akik a valóságban láthatták és hallották Jimmie Rodgerst, de a városban mégis szinte naponta hallani új Rodgers-anekdotákat, a borbélyüzletben, a rendőrőrsön, a western stílusú kocsmában éppúgy, mint a Kereskedelmi Kamarában. Úgy tűnik, hogy- akárcsak George Washington, Jimmie is eltöltött egy-egy estét minden meridiani lakos házánál.

A legmeghatóbb esetet Elsie McWilliams, Rodgers sógornője szokta mesélgetni: a történet alighanem a hollywoodi forgatókönyvírók is túl szentimentálisnak találták volna. Elsie McWilliams szerint 1933 elején Rodgers már érezte: kevés ideje van hátra. Hogy nagyobb vagyont hagyhasson feleségére és kislányára, Anitára, elhatározta: New Yorkba utazik, és elkészíti élete utolsó lemezeit. Nagyon jól tudta, hogy erről az útról aligha térhet haza élve. A New York-i stúdióban tizenkét új dalt énekelt lemezre, annyira gyönge volt, hogy a felvételek szüneteiben ágyba kellett feküdnie. Az Old Love Letters című dalt vették fel utoljára, és bár mindenki tudta, hogy nagy fájdalmai vannak, Rodgers hangja egyszer sem csuklott meg. A felvétel után két nappal, 1933. május 26-án halt meg a New York-i Taft Hotelben. Mindössze harmincöt éves volt. Amikor a holttestét szállító vonat befutott Meridian vasútállomásra, a mozdony hosszú panaszos füttyöt hallatott. A város ebből tudta meg: az éneklő vonatfékező hazaérkezett.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!