Kántor István

Nem vagyok Krúdy. És Bukowski sem. Habár mindketten szerették a hagyományos és kissé avítt vendéglátóhelyek szolgáltatásait más és más korokban és földrajzi egységben, egy dolog mégis összeköti őket. Na jó, kettő. Az egyik, hogy mindkettejüket szeretem. A másik, hogy vákuumszerűen magába rántó egyszerűséggel és mélységgel élték meg a zsigerien emberit, és ugyanígy adták is vissza. Ilyen vagyok én is. Néha karcos, olykor kicsit gyermeki, máskor talán keményebb. Ez mind igaz rám. És hogy mit fogok közölni, majd adja a stílust. De egy bizonyos: a véleményemet, gondolataimat nem szándékozom megfeleltetni valami előre gyártott elvárás-halmaznak. Írok filmajánlót, gyerekkori sztorikat, vagy csak reakciókat a körülöttem veszett zajjal dübörgő világ hangjaira. Férfi vagyok. Közelebb a negyvenhez, mint a harminchoz. És közelebb az éghez, mint a földhöz. És amíg vannak szárnyaim, egy-két lehulló tollamat a tintába mártom...





Éjszaka az íróasztal alatt

Hosszas könyörgés és szűnni nem akaró unszolás után olykor megengedte, hogy vele menjek, mikor éjszakás műszakba indult, mindig élére vasalt inggel és jókedvvel. Olyankor a meglehetősen széles íróasztal alatt terített nekem “ágyat”. Kábelrengeteg lógott az asztal mögött, vékony fekete indák sokasága.

olvass tovább

Film emlékek: Elveszett jelentés

Az utóbbi hónapokban világszerte milliókban volt mérhető azoknak a száma, akik mélységében élték meg az elszigeteltséget egyedülállóként. Míg a családok éppen egymás tyúkszemén tapostak versengve, egymás idegein pengettek soha véget nem érő metálfutamokat, addig a másik végletben számtalan facér férfira, nőre szakadt rá a csend. Vagy a magány. Az elszigeteltség érzése. Ez az érzés azonban nem csak az ilyen emberek “kiváltsága”.

olvass tovább