Ez életünk legijesztőbb felismerése. Jobban tudunk tőle menekülni, mint bármilyen rossz kapcsolatból. Miért? Mert rámutat arra, hogy mi nem szeretjük magunkat eléggé. Nagyon nagy fájdalommal csap az emberbe a felismerés, ha jobban szereti más őt, mint ő önmagát. Rájön, hogy nem tökéletes, hogy elvárásai semmissé válnak abban a pillanatban, amint megpillantják benne önmaga isteni mását. Ami gyermekként még oly természetes volt, felnőtt bábjátszmáinkban elrettentővé válik. Mert felforgat mindent körülöttünk. Egy ember feltétel nélküli szeretete nem szól másról csak a másik lelkéről. Arról, hogy örülök, hogy itt vagy velem. Örülök, hogy ilyen vagy még a legrosszabb pillanataidban. Szeretlek akkor is, ha rossz voltál, ha gyűlöltél, ha játszmáztál, ha menekülnél. Akkor is szeretni foglak, ha te engem nem, mert én ezt önként adom. Nem adok mellé semmilyen feltételt, nem kell nekem gyűrű az ujjamra, nem kell, hogy szorongasd a kezem, az sem kell, hogy viszont szeress – én akkor is szeretni foglak. Amíg nem ismerjük ezt az érzést, úgy gondoljuk, hogy a másik milyen nagy áldozatot vállal be, hogy úgy szeret, hogy nem kér cserébe semmit. Hiszen ez így nem biznisz! Hát csak ad és mi van, ha nem kap vissza semmit? Semmi.
A feltétel nélküli szeretet nem válogat. Nem minősít és nem engedi, hogy minősítsék. A feltétel nélküli szeretet csak arról szól, hogy boldog vagyok, hogy élsz. A feltétel nélküli szeretetben nincs fájdalom mert nincs elvárásban. A feltétel nélküli szeretet a jelenben létezik. Nem fájlalja a múltat és nem féli a jövőt. Akármennyire veszteségesnek is tűnik ez a vállalkozás, nem az. A másik feltétel nélküli elfogadásában olyan felszabadító erő rejlik, hogy a saját környezetét képes átformálni. Találkoztál már olyan emberrel, akinek nem kellett semmit sem bizonyítani, mégis olyan meleg tekintettel nézett rád, és örült, hogy milyen csodálatos vagy? Elmondhatatlan érzés. Az ilyen emberek olyan energiakörben élnek, hogy könnyebben vesszük a levegőt, ha csak a környezetükben lehetünk. Nem érezzük magunkat kényelmetlenül vagy szégyenben. Egyszerűen benne vagyunk a pillanatban és magunkkal ragad minket a másikból áradó béke és nyugalom. Megváltoztatja az emberekhez való hozzáállásunkat, ha átélhetünk egy ilyen mély szintű elfogadást. Egyszerűen eggyé válunk a másik gyengédségével.
Feltétel nélkül szeretni nagyon nehéz. A hétköznapi embernek elég egy apró kis stikli és már átesik a haragba. Felbosszantanak, megbántanak minket, és mi már zárunk is befelé. Mert rettegünk a csalódástól. Rettegünk attól, hogy majd fájni fog, amikor elhagynak bennünket. Valójában önmagunk magányától rettegünk. Amennyiben felfedezzük, hogy önmagunk szeretete milyen szintre fejleszthető, a másik ember nem is tűnik annyira ridegnek és távolinak. Nehéz és kemény munka meglátni minden emberben a szépet, éppen ezért művelik olyan kevesen ezt. Nagy fokú nyitottság és önszeretet szükségeltetik hozzá. Mert amennyiben minden árnyékomat elfogadom, akkor meglátom és elfogadom a másikét is. Mert látom, hogy ő is emberből van, és neki is ugyanolyan hibái vannak, mint nekem. És mások fájdalmas tekintetében meglátom azt, hogy mennyire szükségük van szeretetre. Semmi másra, nem nagy dolgokra, csak egy ölelésre, egy-egy biztató szóra. És itt már nem játszanak a feltételek. Nem számít, hogy mit tett velem a múltam, az sem számít, hogy a másik ártott-e nekem vagy sem. A szeretet önkéntelenül tovább áramlik és eléri célját. Belőlem nem vesz el semmit, mert önmagammal harmóniába kerültem. A másiknak viszont lehet, hogy ez az apró gesztus jelenti a legtöbbet. Ne féljünk attól, hogy kinyissuk a szívünket. Kezdjük először magunkban és fogadjuk el, hogy egyszeri és megismételhetetlen emberek vagyunk. A külvilág minden rezdülése először belőlünk indul ki. Mint amikor kisgyermekként a saját világunkban játszottunk boldogan. Merjük felemelni magunkat a feltételeink fölé.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez