Amikor a múlt újra átölel

Időnként, amikor minden elhalkul, és egymagunk vagyunk, felidézzük a régi boldog pillanatokat. Emlékezünk arra, akivel megállt az idő. Kicsit újra beleborzongunk az érzésbe, jól belebújunk, újra magunkhoz öleljük a meghitt perceket, és legbelül azt kívánjuk milyen jó volna, ha csak még egyszer a lelkünk összeérne a másikkal. Ha újra hallanánk a nevetését. Ha újra érezhetnénk az érintését.

Aztán rádöbbenünk, hogy bármennyire is szeretnénk, valójában ez már a múlt, ami tényleg elmúlt. És az ember ilyenkor egy idő után tudomásul veszi azt, hogy ennek vége van.

Nem feszegeti tovább a lezárt dobozt, nem keres több választ az értelmet nem nyert kérdésekre. Egyszerűen csak szabadjára engedi a másikat, hogy ő is hazataláljon.

Aztán újra elhalkul minden, és az ember érzi, hogy tennie kell még valamit, de most önmagáért. Önmagamért. Mert terveket szövögetni, és a boldogságról álmodni, cselekvés nélkül nem lehet. Most még elszívok egy cigarettát, és engedem magamnak, hogy átjárjon a sok gondolat, az érzés, aztán felállok, és újra nekikezdek. Neki kell kezdenünk, fel kell újra állnunk, és a régi vágyainkat meg kell keresnünk. Azt, ami még motivált annyira, hogy hinni tudjunk újra, ahogyan anno. Kétségek és félelmek nélkül, újra szabadon…

Továbbiak itt és itt!

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Mounaji Barbi

Az írás, mint kifejezőeszköz mindig is jelen volt az életemben. A szenvedélyemmé vált, és ennek köszönhetően a lehető legtöbbet szeretnék átadni ebből másoknak.