Annyi mindenért kell kockáztatni - tényleg kockára tegyem még az érzelmeimet is?

A gyógyulás azt jelenti, hogy tisztában vagy a negatívval, a pozítivval, az erősséggel, a gyengeséggel, a múlttal, a traumákkal és nem tagadod le őket, nem vonod kétségbe mások helyzetét, de már a saját énedet sem helyezed kívülre: nem söpröd odébb magadat csak azért, mert mások elsöpörnek.  Világéletemben sok ember vett körbe, és mivel nem voltak vérszerinti testvéreim, így választott családaim lettek, akiknél sokáig azt hittem, hogy mivel én választottam, így mindent is kibírunk, mert ki kell bírnunk, hiszen semmi sem állhat közénk. De valójában ez egy jól felépített támaszpont volt bennem, hogy valamiben higgyek ahhoz, hogy ne maradjak egyedül: vagy igazából csak be szerettem volna bizonyítani mindenkinek, hogy képes vagyok maradni, képes vagyok szeretni, képes vagyok arra, hogy mások azt mondják, “igen, szeretnék maradni melletted.” Hogy elég vagyok a szeretethez, és elég vagyok ahhoz, hogy valaki maradni akarjon. Nagyon sokáig arra vágytam, hogy valaki miattam küzdjön, hogy hajlandó legyen arra, hogy harcoljon értem és ne csak elvárja, hogy én harcoljak kettőnkért. Talán azért, mert ha az apukád egy szép nyári napon lelép és soha többet nem látod viszont, akkor hiába nem haragszol rá, hiába teszed el békésen egy polcra, a megfelelési-kényszer akaratlanul is összevegyül az elég vagyok-e skálával, s mindent is megtennél azért, hogy végre elég lehess, de ez a minden olybá’ tűnik, hogy sosem jön el, és idővel ez az érzés egy felfokozott maximalizmusba csap át. A maximalizmus meg minden, csak sosem lesz elég, hiszen a tökéletességre való törekvés egyenlő a kilátástalansággal: tudod, hogy nincs tökéletes, mégsem adod fel a megtalálását. A maximalizmust pedig követi a karrierizmus, mert ott legalább saját magad lehetsz: a munkában kiélheted azt, aki te vagy anélkül, hogy bárki ítélkezne feletted. Sosem tudtam mit kezdeni az ítélkezéssel, talán mert gyerekfejjel sem tudtam mit csinálni vele: nem tudom elviselni, ha mások rosszat mondanak másokról, ha pletykálnak, ha irigyek, ha féltékenyek, ha rosszindulatúak, ha gyülőlködően beszélnek, vagy ha kiabálnak és azt hiszem önmagamat akkor éreztem egyszerre a legtávolabb és mégis a legközelebb magamhoz, amikor üvöltöttem. Masszív önutálat volt magam iránt minden üvöltözés közben: masszívan és aktívan gyűlöltem magamat, és gyűlöltem egy kicsit a másik személyt is, hogy ezt váltja ki belőlem. Minél többet kiabáltam, annál jobban vesztem el a gyűlöletben - az önutálat mocskában, hiszen másokat még mindig képtelen voltam és vagyok hosszútávon és igazából utálni: lezáró pontok vannak és megszűnt semleges érzelmek. Van, amiben egy szélsőséges nem változik és van, amiben végül nem is szeretne. De minél jobban belevesztem, annál nagyobb lett az űr az elképzelt világ és a valóság között, a végén pedig ott álltam kifosztva, kifordulva, mint egy őrült. Eltűntek, vagy inkább összemosódtak a határok, a kontroll egy nem létező fogalomnak tetszett és a nevemet sem tudtam, nemhogy azt, hogy ki és mi vagyok. Lélegeztem, egy másik dimenziót éltem, egy másik felettébb szabadabb lényt tettem ki a levegőre szárnyalni, aki aztán egyenest belerohant a falba, miközben a földön mindent szilánkok borítottak. Kockára teszel a végén mindent, és ott a mélyben nem marad más csak te magad - de te is csak pár hónap múlva kapod vissza a tudatod. Aztán évekkel később rádöbbensz, hogy a hangosság, az üvöltések voltak a belső hangjaid - pont azért szorongtál közben magadban, mert mélyről jött, mert tele volt az egész traumákkal, amikkel nem lehetett még összebarátkozni. Aztán, amikor fontos lett, pont az tűnik el az életedből, akinek igazából maradnia kéne. S ebből is rávilágíthatunk arra a klisére, hogy a kapcsolataink - akár hosszútávú, akár rövidtávú, akár közvetlen és akár közvetett, de mindenképp a tükreink, a pszichológusaink és a saját Coelho-nk. Hiszen, ha igazán belegondolsz egy olyan emberi viszonyokra, ahol haraggal és nagy veszekedésekkel váltatok el egymástól, hogy igazából ugyanazért az egy dologért haragudtok egymásra: csupán a nézőpont lesz mindenkinek a sajátja. A hiba pedig az elromlott kommunikáció: a nézőpontjaitoknak már nem találtatok közös tetőt. Ez lehet elfáradás, lehet kiábrándultság, lehet elhidegülés, lehet bosszú, lehet önfejűség, lehet bizalmatlanság, lehet idő. A hiba az hiba. S mivel a hét minden napján, hetén, hónapján, évében változunk, így a kibeszélhetetlen hiba idővel csak még nagyobb lyukká növi ki magát. Ez az élet rendje.

De ha valami nélkül is fejlődsz és eltűnik a szorongásod, feldolgozható válnak a traumáid és egészségesebb viszonyod lesz a mentális egészségeddel, tehát fejlődsz és változol nélküle, akkor miért is ragaszkodsz ahhoz a gondolathoz, hogy szereted? Miért is vagyunk hajlamosak ragaszkodni ahhoz, ami valójában mindvégig rossz hatással volt ránk? És talán mi is rá? A megszokás? A sok emlék? A szeretet? Tényleg volt szeretet olyanban, aminél folyton megkérdőjelezted magad, ahol attól féltél minden másodpercben, hogy na vajon mikor cserél le?

Mondd ki.

• érzelmek gyógyulás önszeretet

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Varga Maja