Egy napon aztán felfedezzük az igazságot, és ha még mindig fáj és vérzik lelkünk, örvendhetünk, mert van, aki ezt át sem élte. Nem tudom milyen lehet, úgy leélni egy életet, hogy nem találsz haza a másik szemében, de én megéltem milyen, amikor otthon vagyok. Boldog voltam, ragyogtam és mindezt te okoztad bennem, mint ahogy azt is, hogy most ketté hasadt a lelkem. És hiába járattam mindig kitartott kézzel a szívem, beléd ütköztem és elejtettem, elfelejtettem mindazt, amit felépítettem. Rájöttem, hogy azok, akik szerelmesek, ők szerencsések, mert mások keserűvé lesznek valakik által. Felgyújtok mindent magam körül, hátha elfelejtem, hogy hiányzik, hogy fáj minden pillanat, hátha egyszer felsegít majd egy következő.
Itt csupán a csend honol. Körülöttem nyugodt árnyak mozognak, ahogy rajzolódik a fény az éjszakában. Már nem kergetlek, nem kutatlak lázasan, egomat becsendesítette a határozott tény, hogy magam vagyok az életben. Megtanítottál most arra, hogy ne féljek a magánytól, és ne akarjak karok hamis ölelésébe menekülni előled. Már nem jár a fájdalom, nem szorítja a némaság a torkomat, hogy nem tudok rólad beszélni és írni. Ha belenézek a szívembe, akkor téged látlak viszont benne. Ám ezt sokan nem értik, senki sem hiszi el nekem. Hogy lehet, hogy maradt a tisztelet, és jött a felismerés, hogy nem is szerettelek úgy, ahogy szeretni akartalak? Hiszen görcsös voltam és vergődtem. Nem fogadtam el teljesen, amit kapok, mert rád testáltam lelkem megéletlen vágyait, és tőled vártam el, hogy betöltsd azt az űrt, amit én hagytam magam után. Már tudom, nem szerethettelek volna olyan tisztán, ahogy most érzek. Mert még élt bennem az összes elmúlt fájdalmam rémképe, mint kósza rémálmok a telihold fényében. Már egyenesen állok. Szememben a jövő emlékei csillognak, tetteimben önmagamra lelek. Bár tudom, nem vagy itt, mégsem szorít sarokba a reménytelenség. Megtanítottad, hogy vessem le álarcaimat, és ébredjek otthonra önmagamban. Nem félek egyedül a világban nélküled létezni. Nem félek megvalósítani álmaimat akkor is, ha most nem fogod a kezem. És bármennyire is üres az ágy mellettem, mikor nyugovóra térek, a biztos tudat éltet, hogy valahol te is ezt teszed – velem vagy nélkülem, lényegtelen.
Jönnek újabb lelkek. Kapcsolódnának ezzel a ragyogással, de szívemig el sem érnek. Nem sürgetem az időt, hogy mutassa meg ki rám vár. Nem sürgetem a szívem, hogy törölje ki örökre emléked. Amíg más szemében a tiéd keresem, amíg más csókjában és ölelésében a tiédet vágyom, addig tudom még mennem kell tovább előre, felemelt fejjel. Nincs bennem fájdalom a hiányodban, máshogy hiányzol nekem. Nem gondolok a fájdalomra, inkább egy meleg puha takaróként ölel körbe a tudat, hogy foglalt a szívem, te tetted vitrinbe lelkedben. Amíg ez a szál el nem szakad, addig nyugalmam őrzöm a szívünk felett, és igyekszem méltóvá válni önmagamhoz nélküled. Feléd száll a tiszteletem és minden jó cselekedetem, és tudom, sosem látlak viszont – a szívem viszont messzebbre elér, érzem, ahogy dobog a tiéd. És bár elmegyünk egymás mellett, ahol én átmegyek az úton, te egy másik sarkon fordulsz be, mint láthatatlan marionettbábok, úgy távozunk és közeledünk önkéntelenül. De már nem bánkódom. Amit ajándékba adtál csupán egyetlen napra lehetett az enyém teljesen, de feltöltötte és felragyogtatta lelkem egy egész életre. Nem számít, hogy utána fájt, nem számít, hogy újra összeállt darabokra hasadt szívem, az örökkévalóságot foghattam karomban egy pillanatra, amíg átöleltelek. Minden szavammal óvni foglak. A tudat, hogy biztonságban vagy tőlem messze, megnyugtat, mikor elül a vihar a világban, mert tudom, szerettem egyszer úgy, hogy nem volt feltételem.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez