'Egyfolytában a nevemet hallom mindenhonnan.' - 20 éves születésnapi koncertet tartott a Hiperkarma a Budapest Parkban

A Hiperkarma az az együttes, ami által közösen tanultuk meg, egymással párhuzamban, hogy a túlból hogyan váljunk eléggé ahhoz, hogy ne a szélsőség legyen a normális a számunkra. Hogy ne a folytonos megfelelési kényszer, a bizonyítási vágy uralkodjon rajtunk, hogy ne az legyen a legfőbb motiváció az életben, hogy bebizonyítsam, én is érek annyit, mint a többiek. S valójában sosem volt olyan, hogy elég. Ha most végigvezetem a fejemben ezt a 23 évet, oké, én körülbelül 17-15 éve ismerhetem őket, akkor arra kell rájönnöm, hogy elképzelhető, hogy a legnagyobb kapcsolódási pont Bérczesiékkel az pont ez volt: a bizonyítási vágy. Igen, minden ilyen vágy mögött valójában önbizalomhiány, meg-megingó magabiztosság áll, olykor szorongás is, miközben kívülről épp az ellenkezője látszik. S pont ezért a kettőségért jelenik meg a legtöbb ember életében a függőség – beszéljünk bármilyen szenvedélyről. Mert minden ember függ valamitől, mert minden ember képes túl szeretni, túl vágyni a szeretetre, a kapaszkodókra mindenkinek szüksége van olykor. Mindenki érezte már egyedül magát vagy azt, hogy túl intenzív az élet, a másodpercek. Mindenki ingázott már legalább egyszer az életében a túl kint és túl bent, a túl lent és túl fent között, amikor a közép aranyutat unalmasnak találta.

E bizonyítási vágy uralkodása önmagad felett egyszerre mennyország, és egyszerre pokoljárás. S ez a kapcsolódási pont a zenekarral jelentette azt, hogy mindannyian meg szeretnénk mutatni a világnak a jó oldalunkat, hogy létezik olyanunk, ami jó. Ami nem fura, amit nem kell szégyellni, mert nem vagyunk rosszabbak az átlagnál. Hogyha el is vesztünk, akkor is tudunk elegek lenni. A túl érzékenység, a túl kombinálás, a túl szürrealizmusság, a túl racionalitás, a túl nagy szabadság, a túl nagy önmagunkat fogva tartott gúzsbakötés, a túl sok kérdőjel, a túl szűk térben mozgó felkiáltójel, a túl sok adás, a túl hevültség, a túl szorongás, a túl könnyelműség és könnyűség, a túl érthetetlen érzelmek és a túlságosan egyszerű értelmezések, a túl vadság, a túl magas fal és a túlságosan ledönthető határok, a túl stabilitás és a túlságosan nagy engedékenység, a túl függetlenség és a túl szocializálódás, a túl függővé válás.

Az Amondó album elképzelhető, hogy pont ezért volt nem mindennapi abban az időben, és fontos a mai napig. Velejéig önazonos. A mostani Bérczesi csendesebb, visszafogottabb, már nem annyira pörög a nyelve, hogy akár egy fél levegővételre is el tudja mondani a lehető leggyorsabban a régebbi dalok szövegeit, de pontosan ez a változás is az, amit annyira szeretünk benne, bennük. Mert semmi soha nem volt elrejtve. A Budapest Parkbeli koncerten túl halk volt a hangosítás, de cserébe a hangulat ugyanolyan volt, amit már megszokhattunk. Bérczesi állandó – szerencsére. És általa mi is olyanok tudunk lenni, akik ténylegesen vagyunk, mert ezt is megtanulhattuk a Hiperkarmától, hogy az légy, aki vagy, mert mindenki más már foglalt.

Hogy írhat valaki teljesen önazonos számokat, amikor éppen egy függőségben éli az életét úgy, mintha nem puszta menekülés lenne?
Hogy tudunk azonosak lenni magunkkal tudat alatt, mikor valójában saját magunk elől is menekülni próbálunk?
Hogy lehetünk olykor kiegyensúlyozottabbak és látszólag szabadabbak, amikor a menekülés irányítja az életünket?
Miért olyan nehéz bevallanunk, hogy valószínű, mi is függők vagyunk? Nem kell alkoholra, drogra, vagy egyéb súlyosabb dologra gondolni... Függni bármitől és bárkitől lehet. Miért olyan nehéz beismerni, hogy mi emberek is hajlamosak vagyunk gyengének lenni?
Mi szükséges ahhoz, hogy egy függőségből kijőve saját magunk tudjunk lenni úgy, hogy ne akarjunk visszamenekülni az egykori magunk által kreált világunkba? Milyen belső erőre van szükség, hogy a nemmondás tényleg nem legyen?

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!