És a lelkünkben is ezt érezzük? Méltó helyet foglalunk el önmagunk elvárásaihoz képest a ranglistánkon? Töltünk vajon magunkkal annyi minőségi időt, hogy meg tudjuk élni azt, hogy nők és férfiak vagyunk? Vajon beépítettük minden emberi pillanatunkba azt, hogy foglalkozzunk magunkkal? Hiszen az idő mindig rohanni fog, a megfelelések és a nyomás nem fog csökkenni, csak mi tudunk intimitást csempészni egymás lopott perceibe. Nem tartom egyenes döntésnek, hogy ha nem működik valami, nem hozod ki belőlem a nőt, akkor kifelé is és rád is, vagy rád se nézzek. Ez nem más, mint kétségbeesett menekülés. Aztán ha a másik is bevágja az ajtót, akkor csattan a tantusz, hogy velem is ezt teszik. Nem egyszerűbb elkezdenünk figyelni arra, hogy vajon mi az, ami miatt kifordulunk önmagunkból? Feltétlen a környezetünket, a neveltetést, a világnézetünket és a végeláthatatlan napi rutinfeladatainkat kell felhozni érvként azért, mert nem merünk őszintén egymás szemébe, testébe, lelkébe belelátni?
Tisztán kapcsolódni csak úgy tudunk egymáshoz, hogyha meg tudjuk élni azt a mély tűzzel lobogó erőt, ami minket nővé vagy férfivá tesz. Mindennek alapja mindaz a figyelem, amit a saját igényünkre fordítunk. Adjuk meg a lehetőséget magunknak arra, hogy ezt kibontakoztassuk. Hozzuk le a padlásról, poroljuk le a nemiségünket, és öltsük magunkra. Ilyen felnőtt hercegnők, meg hős harcosok akartunk lenni kicsiként? Menő dolog megviselt, nyúzott arcú, önmagunk lelki és testi igényeire kielégületlen felnőttnek lennünk? Érdemes lenne definiálnunk, mi az, ami kihozza belőlünk az igazi nőt és férfit. És életünk minden egyes pillanatában keményen küzdeni azért, hogy megtartsuk magunkban azt az örökké lobogó tüzet, amit egymásban gyújthatunk meg vele.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez