Én is féltem mások előtt beszélni

De én is féltem nyilvánosság előtt beszélni, vagyis inkább szorongtam, mert úgy voltam vele, hogy butaságokat mondok és tökéletest szerettem volna, mert rettegtem attól, hogy megszólalok és kinevetnek. Biztosan ismerős az érzés. Az iskolában lehúzó emberektől ismertem meg és ismertem ki magam, s a gyengeség nem bűn általános ténynek a magjai akkoriban és azokban a szituációkban kezdtek szétszóródni bennem: hiszen általános iskolában még nem érted meg, hogy a gyengeség nem bűn, hiszen úton-útfélen azt látod, hogy mindenki bátor vagy csak annak próbálja beállítani saját magát, te pedig csak azt tudod, hogy neked ez a színjáték nem elég a valósághoz. Hogy önazonosság kell és szenvedély és elfogadás. Hogyha nem vagy olyan, mint az átlag, akkor attól még nem leszel bűnös.

Szerencsém volt, hogy az iskola mellett lett egy teljesen más társaságom(aim), akik pontosan olyanok, vagyis hasonlóak voltak, mint én. Ahol a zárkózott énem meg tudott nyílni, ahol utat találhattam saját magamhoz és a többiekhez egyaránt. Ahol nem kellett szégyellnem azt, aki vagyok. Így az elnyomás és önmagam megélése kiegyenlítődött. Viszont vannak emberek, akik nem ilyen szerencsések, akik elnyomásban élik a mindennapjaikat, akik mindennap valamivel meghazudtolják saját magukat, mert nem mernek kiállni önmagukért és inkább a csendet válasszák. És ők sem gyávák, még csak gyengék sem, egyszerűen egy társadalmi réteg áldozatai.

A mai napig még bennem is ott van az a félelem, hogy vagyok-e olyan jó, mint a többiek. Bizonyos szempontból, a rettentő nagy maximalizmus és a bizonyítási vágy, vagy inkább törekvés, innen maradt fenn, ennek a múltbéli időszaknak a hozománya: meg szeretné mutatni egy kis részem az általános-, és gimnáziumi tanáraimnak és osztályomnak, hogy én is vagyok olyan, mint ők, hogy én is le tudok tenni bármit is az asztalra. Az a mókás, hogy manapság eljutottam egy olyan szintre, ahol, ha azt mondom, hogy amúgy visszahúzódó és csendes vagyok, senki sem hiszi el, miközben belül még mindig ott van az az énem is, akire ez jellemző volt. Még mindig képes vagyok szorongani és félni, még mindig hajlamos vagyok arra, hogy egy-egy esetben hagyjam, hogy a félelem legyőzőn engem.

Visszatérve a Javier Marías: Berta Isla című könyv idézetére, „A félelem pedig szinte semmire sincs tekintettel”; a félelem nem válogat, nem szelektál, hogy mi jó vagy rossz, mi fekete vagy fehér. A félelem velünk együtt születik meg, s életed végéig veled marad. Nem írthatod ki magadból. Nem lázadhatsz fel ellene. Nem tekintheted semminek. Fel kell ismerned a félelem eredetét, az okát, a miértjét, és hogy hogyan teheted vele közösen jobbá a saját-, és mások életét. Fel kell ismerned, hogy onnantól fogsz működni, onnantól fogsz tudni tiszta szívvel nem félni, ha barátként, egyfajta szövetségesként gondolsz rá és nem ellenségként. Nem mondhatom neked azt, hogy ne félj. Helyette tudod mit mondok neked? Amit önmagamnak is mindig: „Félsz? Féljél nyugodtan. Aztán keresd meg magadban azt a pontot, amitől jelenleg a legjobban rettegsz. Megvan? Sikerült? Akkor most csak azért is menjél arra. Mert te is tudod, hogy idővel mindig kiderül, amit körbevesz a félelem, az a helyes út.”

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!