Elfogadni, hogy ami véget ért, az azért történt úgy, mert akkor másként nem tudtunk élni a szituációban. Az abban a formában nem funkcionált. Ahogy cselekedtünk, ahogy felégettük a hidakat, ahogy elhagytak bennünket, minden azért történt, mert menekültünk a vihar zónából, menekítve szívünket, ami még megmaradt belőle. Ösztönös reakciója ez az emberi léleknek. Lehet, hogy ma másként tennénk, és megbánjuk, ám az adott pillanatban a lélek halogathatja a döntést egy ideig, de végül mindig úgy dönt, ahogy adott lelkiállapotában képes rá. Nem haragudhatunk magunkra pusztán azért, mert túlélni próbálunk. Így mást sem tudunk oly könnyen hibáztatni, mert menekülni kényszerült.
Egy adott szituáció megtanít minket a gyengeségeinkre, jellemünkre, a mással való kapcsolat dinamikájára. Ha van annyi lélekjelenlét bennünk a nagy fájdalom tengerén sodródva, hogy megragadjuk a kormányt, és nem hagyjuk, hogy a vihar bekergessen minket az érzelmek viharának közepébe, akkor képesek vagyunk átszínezni a történéseket. A megbocsátás felszabadító erővel bír. Felszabadítom magamat úgy, ahogy a másikat is a döntésemmel. Azzal, hogy felébred bennünk az önismeret az események végén, és átértékeljük a pillanatot, képesek vagyunk átírni a fájdalmat, de nem tudjuk meg nem történtté tenni. Viszont tudjuk úgy alakítani a sorsunkat, hogy ami egyszer fájt, ne fájjon örökké. Ha már úgy döntöttünk, hogy mindent magunk mögött hagyunk akkor zárjuk be úgy a kaput magunk mögött, hogy ne akarjuk mindig feltörni a zárat és ne kelljen mindig hátra tekintenünk attól tartva, hogy a múlt ránk talál. Ha egyszer magunkra csuktuk a múltat, akkor tekintsünk előre és emeljük fel magunkat. Mert ami megtörtént már nem jön többet vissza. Megállni az ajtóban és várni, hogy kopogjanak, nem érdemes. Amennyiben előre tekintünk a sorsunkra az élet megtalál a kihívásaival függetlenül attól, hogy visszavárjuk az adott problémát, vagy nem. Ha minden hidat felégetünk magunk körül miután megtanultunk úszni a mélyben, higgyünk benne, hogy aki átússza a tengert és kimászik a partra segítség és útvonal nélkül és úgy ér mellénk, akkor onnantól a kezünkben a döntés, hogy hogyan éljük meg a pillanatot. De várni nem érdemes. Semmire és senkire.
A várakozással nem leszünk bölcsebbek, csak öregebbek. Amivel dolgunk van, azt irányítási kényszerünk ellenére elénk sodorja az élet, leginkább akkor, amikor nem számítunk rá. Éppen ezért lényeges, hogy csak a jelen pillanat számít miután felkeltünk a porból. Mi alakítjuk az életünket innentől, visszavesszük a hatalmunkat szabad akaratunk felett, és már nem csak élni, hanem tudni fogjuk, hogy mit tanultunk. Mivé váltunk az út során. Ha élünk a javaslattal, akkor éljük magunkat úgy túl a tragédián, hogy lelkünk győztes magaslatokba emelkedjen utána. És akkor úgy fogunk élni minden napot, hogy semmit sem bánunk meg. Mert a rossz döntés is a lényünk szülte eredmény. És ha a lelkünket szeretjük és elfogadjuk olyannak, amilyen, utána a döntéseinket is megtanuljuk elfogadni. Így ha nem is válnak feltétlenül könnyebbé a rossz helyzeteink, de tudni fogjuk meddig tart és meddig nő a lelkünk mire véget ér a fejezet.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez