Ha találkoznunk kell, fogunk!
A szerelmi várakozásról mindig a Cinema Paradiso c. film jut eszembe. Abban a filmben meséli az öreg mozigépész a fiatal fiúnak a mesét a királylányról, akibe beleszeretett a katona. - Várj rám! – mondta a királylány! Ha száz nappalon, és száz éjszakán át az erkélyem alatt vársz rám a tiéd leszek! A katona pedig vár az erkély alatt egy napot, tizet, huszat, kilencvenet és a kilencvenkilencedik napon hazamegy…
A fiú évekkel később megfejteni vélte a mese értelmét: Már csak egyetlen éjszakát kellett volna várnia a katonának és a királylány az övé lesz. Ha azonban a királylány nem tartja be a szavát, a katona belehal. De addig is, kilencvenkilenc éjszakán át övé lehetett az illúzió, hogy a királylány rá vár…
Nem tudom tényleg érdemes-e várni a másikra. Azt sem, hogy ha várunk, miért adjuk fel pont az utolsó, vagy az azt követő pillanatokban, mikor már kapcsolatban élünk a választottunkkal. Talán mert már nincs elég erőnk, nem kaptunk elég biztatást, elfogyott a motivációnk, nem tudjuk ébren tartani az érdeklődésünket, vagy egyszerűen csak feladjuk. S hogy ez jó így vagy sem? Ki tudja. Ha találkoznunk kell, fogunk, ha nem, hát így lett vége…
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez