Hogyan döntesz? Fogod majd a kezem, ha öreg leszek?

Te nem vagy kíváncsi? Nem érdekel, hogy mik lehetnek azok a belső erők, amik két lélek között ilyen erőteljes vonzalmi hidat képeznek? Ezeket mi is megkapjuk vajon manapság, csak nem ismerjük fel, vagy nem tudunk bánni velük? Mi az oka annak, hogy a mi generációnkban gyengülnek ezek az erők? Miért van több válás, miért dönt több ember amellett, hogy kilép egy közös életből?

A saját tapasztalataim és másoktól szerzett információk alapján a mindennapokban nem csinálunk szinte semmit másképp. Ugyanúgy vagyunk odaadók, szerelemféltők, féltékenyek, lelkesek, szerelmesek, haragosak, mosolygósak, viccesek, gondoskodók. Ápolunk, meghallgatunk, segítünk, hazudunk, elismerünk, elfogadunk, elutasítunk, hibázunk, kijavítunk. Minden ugyanúgy történik, de valahogy a vége mégis máshogy alakul. Továbblépünk, másikat keresünk annak reményében, hogy az majd jobb lesz az előzőnél. Keressük a megfelelőt, kutakodunk, randizgatunk, és valahogyan nem jön el az az érzés, hogy na, ő lesz ott a végéig velem. Ő fogja majd a kezdem a műtét előtt, utána pedig ápol, főz nekem teát, ha beteg leszek, kitakarít, ha nekem nem lesz rá időm, és támogat, ha kihívás elé nézek a karrieremben.

Miért várjuk el ennek az érzésnek a felismerését bármelyik emberben is, ha meg le sem éltük vele azt a bizonyos életet?

Hogyan jelenthetjük ki, hogy azt keresem, akinél érezni fogom, hogy mellettem marad, akinél ott lesz az a bizonyos tűzijáték? Elmosolyodom magamon is ilyenkor. Hiszen azt keressük egy emberben már az első randin is, ami még meg sem történt, és elvárjuk, hogy ezt elénk tegye a vacsoraasztalra, amikor mindenki kipakolja a kártyáit. Tényleg azt gondoljuk, hogy a kitartó idős pár így kezdte? Ez butaság lenne.

Hiszen nekik is pont ugyanannyi jutott az első találkozáskor, mint nekünk: egy szikra, egy érzés, hogy akarok még egy találkozót, aztán még egyet. Szeretnék még vele lenni. S hogy mi lesz azután? Az kizárólag e két ember döntésein múlik majd.

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Szabó Alexandra

Felnőttként megőrizni a gyermekkorunk kíváncsiságát és merészségét egy életre szóló, kemény feladat. A világ sokszínű, és éppen emiatt küzdelmes az embernek megtalálni és megtartani saját útját. Nincsen jó vagy rossz: hiszek abban, hogy minden ember egyenlőnek és jónak születik. Hiszek a szeretet elsöprő erejében, és kötelességemnek tartom, hogy mindig hozzájáruljak az előrehaladáshoz és az értékteremtéshez. Van valami varázslatos abban, amikor az emberek a papírra vetett gondolatok, felfogások, élmények megismerésével jönnek rá, hogy mennyi közös is van bennük. Az írás egy hang nélküli kapocs, amely közelebb hoz minket egymáshoz.