Hova tűnt a férfiak szeretete?
Nem a rajongás, a babérokon önelégülten terpeszkedő, a másikat megfojtó és kizáró, a tárgyakat, pozíciókat hajszoló szenvedély. Hanem az, amely kapcsolatokat működtet, biztonságot ad, szelíden nevel, puhán körbeölel és jelen van a jövőben is.
Aminek múltja öröktől való, letérdel és felemel, ösztönöz és megvéd, elront és helyrehoz, eltéved és megbocsájt, sohasem kényszerű és mindig egyértelmű.
Szándéka tiszta, szabad akarattal választja az összetartozást a habzsoló szabadosság helyett. Bölcs és kitartó, nagyvonalú és bátor, mint a mesék hercegeinek és szegénylegényeinek acélosan emberi szíve, mely csak egy nőért dobog akkor is, ha az szeszélyes, nehezebb néhány kilóval, mint a korszak ideálja, nem tud tükörből tolatni, tökéletesen parkolni, és néha kifejezetten idegesítő. A hatvan fölötti férfiak többségénél még látom ezt az értéket teremtő és tisztelő erőt. Ők a feleségeikkel jelennek meg a társasági élet különböző platformjain. Szeretik egymást, akkor is, ha morcosak. Szépen berendezett életükben megvan a helye mindennek, még a konfrontációnak is, nincsenek már pozícióharcok, és inkább alkalmazkodnak a másik megváltoztathatatlannak tűnő rigolyáihoz, elfogadják, hogy neki az fontos. Nem tekintenek válóokként a szétdobált zoknira, a mosatlan edényre, az elszúrt ételre, a nem kedvelt hobbira, a horkolásra, a háziállat elhullott szőrére, a premenstruális szindrómára, mert sokkal nagyobb az összetartó erő, ami maga a szeretet.
Irigylem ezeket a párokat, miközben talán néhány pillanatra irigylik az én szabadságom, amit én a szabad választás lehetőségével szeretnék egy ideje félretenni. Szeretnék végre társ lenni, reggelit készíteni, zoknit mosni, hazavárni, büszke lenni, vigasztalni, felvállalva lenni és felvállalni. Csakhogy 40 és 60 között ez egyáltalán nem igénye a viszonyt preferáló, egyedülálló férfiaknak. Mintha kihalt volna belőlük a teljes definíció szerinti szeretet. Csak akkor optimális nőként a jelenléted, ha problémamentes, jól karbantartott, szexi és vidám vagy, és az is csak akkor, ha épp alkalmas. Ha nem, akkor mindegy, mit beszéltél meg vele, úgysem valósul meg, ha szóvá teszed, kellemetlenné válsz és dobnak, ha tudni szeretnéd, mikor érnek haza, akkor elszámoltató vagy tele elvárásokkal (pedig csak nem akarod órákig melegen tartani az ételt, mert tönkremegy).
Nem akarják tudni, mi bánt, ne terrorizáld őket és ne tegyél rájuk súlyokat, légy önálló, oldd meg a problémáidat, ne tervezz, mert attól stresszesek lesznek, jobb ha nem csinálsz semmit, de miért nem csinálsz valamit, az a bajod, hogy túl sok időd van, vagy nincs elég időd rá, amikor éppen olyanja van. Ez biztosan nem szeretet. Én mégis mindig nekiugrom és megpróbálom. Már ismerem az összes érvet, defektust, elfojtást, tagadást, a “mit tesz, mit mond, mit gondol” örök paradoxonját, és keresem/várom azt a kicsit sem átlagos társat, akinek még rémlik az ősférfiak tudása és szeretete. Már én is visszataláltam az ősasszonyok tudásához, tudom, hogyan kell társnak lenni, és semmire sem vágyom az egészségen túl csak arra, hogy megélhessem végre annyi tévúton megtett kilométer és zsákutca után.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez