Igenis szét kell csúszni ahhoz, hogy a végén jól legyél

A menekülés nem nyújt biztonságot, hosszútávon egészen biztosan nem. Megnyugvást igen, hiszen, ha kizárod a negatívat, a hibákat, a múltban történő eseményeket, akkor csak a pozitív marad, és az eléggé nagy magabiztossággal és megnyugvással ruházz fel a jelenben téged… Egy ideig. Viszont eltűnik a stabilitásod, a türelmed és a kiszámíthatóságod. Aki menekül, nem tudatosan csinálja. Menekül, mert jobban érzi így magát, mert képtelen feldolgozni az adott történést, elvesztést, változást az életében. Menekül, mert ezt szokta meg egész életében, és neki ez a legtermészetesebb dolog a világon. Lehet, hogy nem is tudja, hogy másképpen is lehet. Menekül, mert ezt szokta meg, de a megszokás az még nem egyenlő a tudatos viselkedéssel. És igenis vallom azt, hogy sokáig nem lehet mentség az, hogy „de hisz így nevelkedett/ebben szocializálódott, honnan is tudhatná mi a normális?”

Valahol a partnerség egy kapcsolatban ott vesződik el, hogy minden vita, veszekedés, összeütközés után behódolunk úgymond a párunknak, miszerint elhisszük mi magunk is, hogy a partnerünk nem tehet arról, amilyen. Hogy van egy kiaknázott és elbaltázott múltja, gyerekkora, családi háttere, miegymás. Hogy nem vonhatjuk úgy felelősségre, mint egy normális értékrenddel felnövő embert, mert hiszen nem nevelkedett normálisan: nem tanították meg neki az alap érzelmeket, az alap elkötelezettség értékét. Hogy nem várhatjuk el a normálisnak felfogható kötöttséget, hiszen azt sem tudja, hogy milyen az. Igen, ezeket is figyelembe kell venni egy párkapcsolatban, de nem lehetnek mindig mentségek, mert különben saját magunkat tesszük élve a koporsóba. Nem foghatjuk mindig a múlt történéseire a közös jelenünk elbaltázását.

Aki menekül, aki inkább a megszokást választja a változás helyett, az enged a félelmeinek úgy, hogy talán észre sem veszi, hogy fél. Igenis kell a rombolás az újjáépítéshez, és az első lépés az, hogy megállj a menekülésben. Hogy amikor azt érzed, inkább elfordulsz az úton egy másik irányba, csakhogy kikerüljél valamit magadban vagy a környezetben, akkor tudatosan meg kell állítanod saját magadat. Mert senki más nem tud magadon kívül megállásra kényszeríteni a legnagyobb és legveszélyesebb helyzetben. Senki másnak nincs joga, hogy lefékezzen téged egy adott szituációban. Ott lehetnek melletted, tanácsokkal láthatnak el, ihatnak veled egy üveg bort, ehetnek veled fagylaltot és nézhetnek veled filmeket, hogy jobban legyél, de nem állíthatnak meg téged a lejtőn, ha te még nem készültél fel a megállásra.

A megállás (is) ijesztő egy dolog. Tudni azt, hogy utána valami ismeretlen vár rád. Fel kell vállalni a szétcsúszást, és nem szégyellni, hogy eljött neked is az a pont, amikor szétesel a rengeteg súly alatt: legyen fizikai-, vagy érzelmi túlhevültség. Igenis, meg kell értened, hogy nem szégyen, ha összeomlassz, ha besokalsz, ha nem akarod azt a helyzetet, vagy életkörülményt, amiben éppen benne vagy. Kiszállhatsz. Összetörheted, lerombolhatod azt, amit már tehernek élsz meg, mert újra fel fogod építeni a világodat egy sokkal jobb és erősebb talapzattal.

Rombold le, ami nem jó, ami már nem tölt fel, ami már nem inspirál, amibe már belefáradtál és az éjszaka közepén kisírod a lelkedet is, amikor már úgy érzed, hogy semmi sem segít. Rombold le, ami már nem pluszt jelent, hanem a kiüresedést hagyja maga után. Rombold le, törj, zúzz, omolj össze bátran és kihúzott háttal, mert nem szégyen. Majd vegyél egy nagy levegőt, és építsd újra, amit leromboltál. Megteheted. És tudod mit? Meg is kell néhanap tenned.

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!