Elhidegülni olyan, mint valakit önként, akarattal a sorsára hagyni. Mint betapasztani a fület, ha valaki segítségért kiált. Mint rázárni az ajtót egy síró gyerekre, mert hidegen hagynak, a terhemre vannak, és fárasztanak az igényei. Kihűlni hagyni egy szerelmet, olyan, mintha magára hagyni egy haldoklót, mert nem akarod már visszavágyni az élők közé, és nem szeretnél összeroppanni a fájdalomtól, hogy többé már nem lesz neked.

Elhidegülni olyan, min meg sem próbálni visszahozni őt, nem fogni a kezét, nem búcsúzni tőle, nem tenni könnyebbé számára, hogy itt hagyja ezt a világot. Az elhidegülés sorsára hagyja a kimúlni készülő, szenvedő emberi kapcsolatokat, hagyja csak úgy haldokolni, végül végleg elmúlni, sőt még utoljára kiereszti az eutanázia-lövedéket, ne vergődjön szegény lélek sokáig. Érzéketlen lélek kell ahhoz, hogy külső, objektív szemlélőként végignézd halálát és ne avatkozz közbe.

A szerelem megérdemelné az újraélesztést, hogy kétségbeesetten, minden lelkierődet összeszedve fújjuk bele az életet jelentő energiát, töltsünk bele létezést és feszülten, reményteljesen figyeljük az életjeleit. Elhidegülni olyan, mint túl sokáig ülni egy kád simogató, forró vízben. Aztán telik az idő, kihűl a víz, és mi vacogni, dideregni kezdünk. Nem akarok többé ott maradni, ahol fázunk, igyekszünk kimászni a vízből, eszünk ágában sincs már felmelegíteni újra, a helyszín reménytelenül kényelmetlen, nem melegít, nem simogat, nem lazít, és nem nyugtat többé.

Távolodó sziluettje olyan, mint régen elhalványult fotókon az elmosódó alakok. Értetlenül figyelem, mert elherdáltam az időt, elmulasztottam pillanatot, amikor csomagolni kezdett és indulni készült. Éjszaka készült kisurranni az életemből, de lehet, hogy fénylő, hét ágra sütő napsütés volt, mosolygós napocskával, és kék bárányfelhőkkel, mint az óvodai rajzokon. Én nem tudom, de most úgy érzékelem, nélküle teljes napfogyatkozás borítja be a világomat, mint sas madár óriás szárnyakkal. Akkor nem törődtem vele. Készpénznek vettem a szeretetét, hogy mindig megmarad nekem, bárhogyan is fordul életem öntörvényű dobókockája. Félálomban hallottam is őt, az elillanni készülő szerelmet. Néhány percig tétovázott még, beszívta az ismerős közeg, ismerős illatát, tekintetét szelíden, szeretettel körbejártatta a szobán, mintha a lépteimet várná, lefelé a lépcsőn, és egyetlen marasztaló szót, kérlek, maradj. Ne menj, suttogta a szám, szárazon, hangtalanul, odafent.

Csak az ajkaim mozogtak személytelenül, ösztönösen, és az agyam bénán, lustán mozdulatlanul hagyta a végtagjaimat, nem adott neki parancsot, hogy felkeljek és járjak. Az agyam, mint idegszálak nélkül futó passzív szerv, különvált a testemtől, pedig én oda akartam menni, ahol te vagy, vissza akartalak tartani, maradj. Boldogok voltunk? Szabályos és irigylésre méltó volt az életünk, miért volt mindez természetes, naponta kellett volna leborulva hálát adnom, hogy mindez megadatott. Tudom még sajnáltatni magam, folytathatom a saját védőbeszédemet, akarod? Aki belépett hozzánk, érezte, hogy meleget fújunk egymásra, hogy itt szeretik egymást.

• elhidegülés emberi kapcsolatok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!