Leckék, melyeket a rossz kapcsolataimból tanultam

Nem fog megváltozni. Ez talán az egyik legfontosabb mondat, amivel kezdeném is, így a legelején. Mondjuk, ezzel valószínűleg nem mondok nagy újdonságot.

A szüleink, nagyszüleink korában ez az egész párkapcsolati „mizéria” teljesen máshogy zajlott. Gondolom, sokatoknak ezzel sem árultam el nagy titkot. Köztudott, hogy 10-20-30-50 évvel ezelőtt a párválasztás teljesen más dolgokon alapult. A maihoz képest igencsak eltérő érvek alapján választottak párt – egy életre – és a kapcsolati felépítések is teljesen máshogy zajlottak. Így hát, sokszor találkozhatunk azzal a jelenséggel, amikor az idősebb generációba tartozó családtagjaink kritikákkal, jó tanácsokkal vagy csodálkozó tekintettel fordulnak felénk egy – egy párkapcsolati eseménynél. Mi pedig egyszerűen az Istennek se tudjuk megértetni velük, hogy: „de ez már egy más Világ!”

Átrendeződtek a feladatkörök, a szerepek, de még az elfogadható érvrendszerek is a korábbi évtizedekhez képest. A társkereső oldalak és az elfogadás segítségével, sokkal inkább a kezünkbe van adva a választási lehetőség, mint korábban, ennek köszönhetően eljutottunk egy olyan Világba, ahol az emberek nagyobb százaléka dob el valamit vagy valakit ahelyett, hogy megjavítaná.

Leckék, melyeket a rossz kapcsolataimból tanultam - - -

De vajon baj –e ez? Kell –e mindent, minden áron megjavítanunk? Vagy egyszerűen van, (ami koránt sem olyan egyszerű) hogy csak tovább kell lépnünk, és leszűrni a megfelelő tanulságot az adott kapcsolatból?

Véleményem szerint ez mindenkinek egyénre szabott. Persze jó, ha azért az arany középút elv mentén próbálunk meg lavírozni, ahogy az élet más területére is igaz ez, de azt bátran kijelenthetem, hogy talán a legjobb felfogás az, ha egy lezárás alkalmával, a sebeink nyalogatása után megpróbáljuk összegezni, mit is tanultunk az elmúlt időszakból. Mire hívta fel a figyelmünket az a – már múltbéli – személy? Vajon mit próbált meg nekünk tanítani? Van, amit másképp csinálhattunk volna? Esetleg hangzott el olyan, amit utólag már mi sem így mondanánk?

Biztos vagyok benne, hogy sokan vagyunk azon emberek táborába, akik túl vannak már pár – évek óta tartó- kapcsolat lezárásán. Saját tapasztalat viszont az, hogy az első érzelmi hullám lecsengése után elkezdem mérgelni, vajon hogyan építkezhetek az elmúlt évekből?

1 / 2. oldal

Következő

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Dibáczi Dóra

Az életemben mindigis központi szerepet töltött be az írás. Gyerekkoromtól kezdve amolyan gyógyírként használtam. Egy menedéknek. Ami mögé elbújhatok, közben pedig mégis ki adhatom magamból ami a lelkemet nyomja. Egy idő után aztán a környezetem hívta fel rá a figyelmem, hogy ez az érzék több annál, minthogy magamnak írjak egy füzetbe, ès talán segíthetnék a történeteimmel, gondolataimmal másoknak is. Mivel az írás mellett az empátia és a segítőkészség az, ami számomra mèg rendkívül fontos, így már csak egy nagy adag bàtorság kellett, hogy ràlépjek egy olyan útra, amire mindig is vágytam.. Írjak. Ne csak magamnak, Nektek is. Van mèg mit tanulnom, ès nèha mèg meztelennek érzem magam egy - egy mélyebb gondolat megfogalmazása után, de ha a soraim már csak egy embernek is segítenek, jókor - jó időben, akkor elmondhatom: cèlba értem!