Azt hiszem, Kollár-Klemencz mindig is ezt jelentette a számomra, az intelligenciát, a tudatot, az útkeresést, a valóságot, és valahogy ezzel a búcsúval jött el az a felismerés, x évesen, hogy nincs szükségem az elfogadásra úgy, ha ezért szembe kell köpnöm saját magamat. Inkább egyedül a könyveimmel, a programjaimmal, önmagammal, mint olyanokkal, akik valójában nem tisztelnek, (...). Akik valójában önmagukat nem tisztelik. Kollár szerint ez a két év COVID abban az esetben jó volt, hogy minden egyes mozdulat és fellépés, amikor sikerült fellépni, egyfajta búcsú volt: hogy elértek vagy visszatértek arra a szintre, amikor úgy álltak fel közösen a színpadra, hogy élvezték. Hogy kiélvezték a pillanatot, hogy nem akartak görcsösen bizonyítani, hanem egyszerűen csak örömzenélés volt. Jelenlét. Számomra ez a COVID arra volt jó többek között, hogy megerősödtem annyira, hogy ne engedjem, hogy megkérdőjelezzem mások hangja miatt a visszatalálásomat önmagamhoz.

A Budapest Parkban abszolút a levegőben volt ez a fajta megnyugodott pillanat. Bele-belepunnyadtál néha a kényelembe. Az elmúlt húsz év lezárása volt ez a búcsúkoncert a Kistehéntől. Persze érezted azt a fáradékonyságot a srácoktól, hogy oké, már nem úgy tolják, mint eddig, hogy most már csak jönnek és vége lesz, és ennek köszönhetően már nem az az ezerwattos őrjöngés volt főszerepben, mint eddig, hanem inkább, mint valami misztikus spirituális erő, ami a békét hirdetve mosolyogva sétál a tengerparton, mégis annyira tökéletes volt a Kistehén éveihez, annyira passzolt minden egyes másodperc a zenekarhoz, hogy rajzolni se lehetett volna szebb befejezést. Legalábbis egyelőre befejezést, így együtt.

„Nem akarok megfelelni 
Sem az anyámnak, az apámnak
Sem a mocskos szájú taxisofőrnek
Nem akarok megfelelni 
A társadalmi imának 
(...)
Semmilyen elvárásnak
Senkinek aki megfelelő 
Csak el akarok késni
El akarok veszni, lemaradni végre
(...) 
Aki ezen nevet
Az biztosan nem szeret.”
(Ha sírok című dal részlet)

A Kistehén a köztes létet jelentette, és még csak észre sem vetted, mert nem volt minden pillanatban az életed része, csak néha, amikor akart, akkor bekukkantott, máskor pedig, ha úgy döntött, akkor feléd se nézett. Mégis tudtatok egymásról mindent, s a koncerten is, mint két régi, ezeréves ismerősök fogadtátok egymást. Senki sem marad kívülálló. Senki sem marad idegen. Nem maradsz idegen.

Az első teraszról nyomtuk most végig, nem a szokásos első-második sorban pattogtunk több magunkkal együtt, tisztább volt a tér, mindent be lehetett látni, a szokásos első sorokban álló ugráló tömeget is láttátok, és tudjátok, mikor a szemetek elé kerül a régi és az új életszakaszotok, ti pedig álltok középen, és flashbackeket éltek át a jelenben, ez pont ilyen volt. Szép emlékként ott táncolt, tombolt most is a régi énetek a Kistehénre a második sorban, míg a jelenlegi énetek fent a csendesebb részen énekelve és nyugodtan élvezte a mostot. A búcsúkoncertek mindig keserédesek, mert nem csak a zenekar magáé a búcsú, hanem a közönségé, azoké, akiknek így vagy úgy, de bármiféle emléke kapcsolódik a bandához. A búcsú nem mindig követel fájdalmat, sírást, és egetrengetően sok miérteket. A búcsú van, hogy egy szakasz végét jelöli csupán, hogy jól van, mindent megtettünk, gyönyörű volt, megtanultuk, amit meg kellett, de most lássuk, milyen a folytatás nélküle, mennyit profitáltunk a lezárt időszakból.

Talán akkor tudjuk, hogy a lehető legtöbbet profitáltunk a lezárt szakaszból, ha már nem érzünk szorongást, félelmet, fájdalmat, ha már eszünkbe jut, vagy eszünkbe juttatják. S onnan tudjuk, hogy már feldolgozásra került valami a múltból, és már a helyére kezdtük rakni a csempéket, hogy nem egyszerűen csak bedugtuk az egyik sötét polcunk legmélyére, hogy amikor eszünkbe jut, már nem homályosodik el a látásunk, már nem érezzük azt, hogy összeszorul a torkunk és sírunk a fájdalomtól, hogy miért is történt és igazából mennyire is hiányzik, ami volt. Amikor már nem tart fogva egy “traumatikus” élmény, akkor tudhatjuk, hogy a jó úton kezdünk menni.

Nem volt teltház, vagyis nem olyan teltház, amit a COVID előtt megszokott az ember. De a hangzás jó volt, a Budapest Park még mindig Budapest Park, tele valósággal úgy, hogy azt hirdeti, hagyd kint a valóságot, és tele képzelettel, ami valójában mindig is benned születik meg. Voltak régebbi számok, voltak újabbak, bár mi számít réginek és mi számít újnak? Hogy mennyire ordibálja a közönség az énekessel, s ténylegesen ez mit mutat meg? Mikor tudjuk jobban a szöveget: amikor könnyű megjegyezni, mert “slágergyanús”, vagy mert azonosulni tudunk a dalszöveggel, és ezért lesz pofonegyszerű megtanulni még a legnehezebb szavakat is egymás után? Vagy egyik opció sem, s inkább annyit hallottuk már a dalt, hogy ezért álmunkból felkeltve is jobban tudjuk az énekesnél?

Felnőttél tettél minket, a részünk voltál még ha csak egy-egy koncert, egy-egy otthon hallgatót album kapcsán, kedves Kistehén, kedves Kollár-Klemencz László, de talán épp ez az, ami a legtöbbet jelenti. Hogy ha eléggé hiszünk belül magunkban, akármekkorát is eshetünk.

(Egyébként Kollár-Klemencz ír is, tudtátok? A legutóbbi regényét a Magvető Kiadó adta ki, “Öreg banda” címen, amiről egyébként az A38-on szó is volt. Érdemes követni a Hajógyár programjait is.)

• kultúra

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!