Például az sem tetszett, ahogy Mr. Darcy-t alkották meg. Vagy inkább az nem tetszett, amit e karakter kihozott néhány nézőből? Mr. Darcy az egyik legjobb karakter a műben, Elizabeth Bennet mellett. Viszont a darabot nézve azt éreztem, hogy túlságosan az önteltséget, a büszkeséget, a konokságot szeretnék kihozni Darcyból sőt, olykor még a szűkszavúságát is túlságosan felnagyoltnak éreztem. Nem szószátyár típus, nem ömlik belőle a szó a nap 24 órájában, de nem ennyire vészes, ahogy a darab beállítja. Mint valami paródia, mintha Darcyn csattant volna az ostor, hogy azért ne legyen túlkomor az előadás maga. Mintha Darcy lett volna feláldozva az előadás visszhangjáért. De amikor a mögöttem ülő nézőktől azt a suttogást hallottam, hogy „az igazán elviselhetetlen ember”, akkor egy kicsit elszorult a szívem. Az villant be a gondolataim közé, hogy ha valaki nem játssza meg magát, (általánosan értve), hanem tényleg az aki, akkor az miért lesz egyből kivetett?

Ha valaki különbözik a többiektől, és nem is próbál beállni a sorba, az a személy miért hajlamosabb a kívülállóságra? Miért hajlamosabb arra, hogy nehezebben találja meg a helyét az emberek között? Ha valaki nem keresi minden másodpercben a kedvünket, és nem töri ki a nyakát, hogy minden percben mondjon nekünk valamit, hogy fenntartsa a beszélgetés látszatát, akkor az az illető miért válik már-már defektessé, érthetetlenné, mássá? Miért attól számít egy ember jó embernek, hogy mennyit kommunikál? Mikor lett a nyitottság az extrovertáltsággal egyenlő? Ha valaki visszafogottabb és zárkózottabb, az miért lesz egyből beképzelté nyilvánítva, akivel nem lehet megtalálni a közös hangot? Mikor dőlt el, hogy egy introvertált sosem nyerhet egy extrovertáltabbal szemben? Miért könyveljük el a zárkózottságot egyből úgy, mintha az illető egoista lenne, aki azt hiszi, hogy feljebb áll mindenkinél? Mi okozza, hogy a legtöbbször a társadalom nem tud mit kezdeni az introvertált személyiségekkel? Miért van az, hogy a könnyebb megoldást választjuk ahelyett, hogy a dolgok mögé mernénk látni? Miért hagyjuk abba, ha valami nem úgy megy sokadik alkalommal is, mint ahogy azt mi elvárnánk? Miért várunk el az emberektől egyáltalán bármit is, ha saját magunk sem teljesítjük a legtöbb elvárásunkat? Nem szeretnék egy olyan világot, ahol a felszín lesz a mérvadó, a tökéletes, miközben belül mindenki belehal a saját kétszínűségébe.

Mr. Darcy számomra ezt jelenti elsősorban: megannyi kérdést az emberiségről, a felszín és a mélység közti hídról, vagy éppenséggel azokról az érzelmekről, amiket ki lehet mutatni, és amiket jobb, ha az ember magában tart. Mi a hallgatás? Mi a gyanútlan és tudatos ítélkezés? Elizabeth Bennet helyzete maibb, mint azt gondolnánk: arra vagyunk hajlamosabb hallgatni, aki kedvesebb, elnézőbb, aki egyből szimpatizál velünk és kommunikál és látszólag megnyílik nekünk. Arra hallgatunk, aki látszólag az életét is odaadná nekünk. Nekünk, de nem értünk; érezzük a különbséget? Miért csábító, ha a másik önmagát nyújtja nekünk, miközben saját magával nem törődik közben? Mióta vagyunk hajlamosabbak, akár tudat alatt, de beleesni abba a csapdába, hogy a felszínt könnyedebben fogadjuk, mint azt, amiért egy kicsit talán többet kéne mászni a sötétben? Mennyire befolyásolja a többi emberrel való kapcsolatunkat a saját magunkkal lévő kapcsolatunk? És ha erre tudjuk ott magunkban mélyen a helyes választ, hogy nagyon is számít, akkor miért vagyunk hajlamosak arra, hogy ezt olykor és a legtöbb kapcsolatunkban félrelökjük? Mi, vagy inkább ki alapján éljük valójában az életünket?

A „Büszkeség és Balítélet” erről is szól, és na ezt remekül átadták Balsai Mónikáék. Azt az érzést, amikor csak azért döntünk rosszul valakiről, mert egy harmadik személyre hallgatunk, mert az a harmadik személy sokkal jobban meg tudja szerettetni magát velünk, sokkal hangosabb és sokkal közvetlenebb, mint az a másik, akit amúgy nem is ismerünk, mégis képesek vagyunk esélyt se adni neki valaki olyan miatt, aki kívülről olyan, akit a társadalom is helyesel. Mint Mr. Wickham, aki bájos személyiségével és jóképűségével és tiszti rangjával minden női szívet elnyer, még Elizabeth-et is, így amikor elkezd neki Mr. Darcy ellen beszélni, Lizzie már minden szavát elhiszi és hajlandó gondolkodás nélkül utálni Darcy-t. A való életben is így van, nem igaz? Hajlamosak vagyunk a látszatnak hinni, a látszatba menekülni, a látszatban tapasztalt dolgokkal magyarázni a mélységet, amiről nem is realizáljuk egyből, hogy mélység, aztán pedig csodálkozunk, ha csalódunk. Elvárásokat állítunk fel a többieknek úgy, hogy közben a saját magunk elvárásait mi magunk sem tudjuk megugrani, és ha jobban belegondolunk, akkor a végén többnyire kiderül, hogy valójában a bennünk lévő elvárásoknak a 80%-ék társadalmi nyomás, illetve családi öröklődés hozománya.

Egyik ember sem jobb a másiknál. Nem vagyunk jobbak a másiknál, s ez független rangtól, hatalomtól, anyagi helyzettől, nemtől, vallástól, szexuális hovatartozástól, egészségtől, a traumák számától. Ujj Mészáros Károlyék tükröt mutatnak az embereknek Jane Austen könyvének adaptációjával, bár lehet, hogy csak jól vették át az angol eredeti feldolgozást, amit Joannah Tincey és férje alkotott meg. Nem tudom, és ez annyira nem is lényeges. S a „Büszkeség és Balítélet” ezen kalauzol minket végig: azon, hogy nem az a kérdés a változásnál, a komfortzónánkból való kilépésnél, hogy mennyire éri majd meg a bátorság, hanem hogy mennyire engedjük meg magunknak a bátorságot ahhoz, hogy ne bátorságnak éljük meg, hanem természetes jogunknak azt, hogy van jogunk dönteni a saját életünk felett. Hogy nem másoknak kell megfelelnünk mindenáron, hogy a család jóhíre és a többiek jólléte nem csak és kizárólag rajtunk múlik és nem kell azért lemondanunk a boldogságról, mert más azt hiszi, hogy jobban tudja nálunk is azt, hogy mi milyenek vagyunk és mi tesz minket boldoggá. Nem ott kezdődik a boldog élet, hogy önmagunkat áldozzuk fel a másikért; még csak az önzetlenség és a feltétel nélküli szeretet sem itt kezdődik. Önmagunk gátjaival kell szembenéznünk, semmi mással. Önmagunkkal. A büszkeség és a túlságosan nagy hiúság, ítélkezés, pesszimizmus, cinizmus az mind-mind annak a jele, hogy mi nem vagyunk rendben.

Mennyire érzed magad megkötöttnek a családodban?
Mennyire érzed azt, hogy rajtad múlik a családod becsületessége?
Mennyire van ott minden döntésed, minden tetted mögött az a gondolat, hogy „nem, nem akarok csalódást okozni a családomnak”?
Volt olyan, hogy a saját büszkeséged miatt nem lett párkapcsolat abból a kapcsolatból, amit valójában mindennél jobban akartál?
Mondtál valaha pusztán azért, mert a saját egod, és/vagy a saját félelmed/szorongásod nem engedte az igent?

• büszkeség büszkeség és balítélet hazugság tartás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!