Néha szeretnénk lerajzolni azt, amit érzünk, mert talán az könnyebb lenne, mint szavakká formálni. Kimondani azt, ami odabent van. Ami olykor felemel, máskor a mélybe taszít. Nem hiba, ha nem tudunk egyből mindent kiadni, de a kis lépések hoznak nagy eredményeket.

Egészen addig, amíg a saját elménk rabjai vagyunk és a félelmeink, blokkjaink mögé bújva hozunk döntéseket, érzelmi kérdésekben, addig soha nem lehetünk boldogok. Mert szintet kell lépnünk, saját magunkért. Ez nem gyengeség, csupán gyávaság a részünkről. Fékezzük azt, ami még el sem kezdődött igazán. És hiába a szavak, ha nincs mögötte szándék arra, hogy változzon. Az igaznak hitt hazugságok ideje lejár és ott találjuk magunkat egyedül, egy kanapén ülve, a félelmeinkkel karöltve.

És akkor ott rádöbbenünk arra, hogy vannak dolgok, amik végérvényesen megváltoznak, és hiába az utolsó szó, már nem tudjuk azt megváltoztatni.

Ha az érzés már nincs meg, és a másik sincs meg, de az emlék megmarad.

Az elmulasztott lehetőségek. Az elmulasztott érzések.

Továbbiak írások itt!

Instagram ITT 

• elengedés elmúlás érzelmek félelmek szeretni

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!