Nem lehetek tökéletes és állandó

Itt tartunk most. Ujjanként engeded el a kezem. Míg te a másik oldaladra fordulsz esténként, én hajnalokba nyúlóan próbálom kirakni saját magam. Elfogytak az érveim, cserbenhagyott az értelem, képtelen vagyok megbeszélni, mert úgy érzem, egy 4 éves gyermek kommunikációs szintjén állok, aki pontosan tudja, hogy a játéka helyrehozhatatlan, mégis múlhatatlan fájdalommal szorítja azt a markában. Mindannyian dobálóztunk már a szavakkal: végleges, megoldhatatlan, nem működhet…és mindannyian teljes szívünkből reméltük, hogy akinek szántuk másképp gondolja. Nem a kapcsolatunk bukott meg, nem mi vallottunk kudarcot. Csupán a racionalitás. Minden reflexünk feltételes lett, már az egymás iránt érzett vonzalmunk is játszmák kellékévé vált. Ha kikapcsolnád az oly megbízhatónak hitt, megkérdőjelezhetetlen gépet a fejedben, talán észrevennéd, a fájdalom nem egy nem kívánatos tünete a szerelemnek. Nem ignorálható. Képtelenség megmagyarázni melyik receptorunk csinál belőlünk bolondot, mikor ugyanannak a csalódásnak tesszük ki magunkat századszorra. Logikai bukfenceket hányva keressük szerelmünk utolsó szikráit, egy mozdulatot, egy pillantást, mely olyan vágyat ébreszt bennünk, mi lélegzetünk veszi. Míg nem érsz hozzám, létem apró darabjai szanaszét szakadva próbálnak közeledbe férkőzni. Még az illatod sem érzem, oly távol vagy, de látványod millió emléket ébreszt elmémben, mindent elnyelni készülő vonzalmat.

Most kell hát úgy szeretned, mint aki elvesztette az eszét, most kell rám úgy nézned, mintha soha nem láttál volna hozzám hasonlót. Ne csak egy megfontolt döntést hozz, vállald a spontaneitás következményeit is. Ne csak állomás legyek számodra, hanem kisiklás is. Hibátlan hiba. Most. Mielőtt tovaszáll a pillanat és idegenként távozunk egymás életéből. Két szív, melyeket gondolkodásra kényszerítettek és elkerülhetetlen kudarcot vallottak.

Csiszár Lilla

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!