A hazugságnak nincsenek kegyesebb és kegyetlenebb formái: hazugság van, és kész. Minden más csak önmagunk felmentése, hogy nem akarunk valójában rosszat, hogy nem akarunk valójában a másiknak rosszat, de azzal, hogy nem mondjuk el az igazat, az már eleve esély arra, hogy elrontsuk a dolgokat. Nem segítség, nem a szeretet kifejezése, hanem kerülőút és gyengeség. Ha nem mondunk el valamit valakinek, amit tudunk, és ezt azzal magyarázzuk, hogy csak szeretnénk megvédeni azt a valakit, akiről szó van, nem a teljes alapigazság. Az igazság az, hogy rettegünk, hogy valójában mi nem akarunk több zűrbe keveredni, és mi nem akarunk egy újabb harcot végig nézni, sőt, részt venni benne. Az igazság az, hogy önmagunk kerültünk bele egy spirálba, ahonnan nem tudunk kijönni, mert elbizonytalanodtunk abban, hogy mi is a valódi helyesség.

S a végén ott állunk, hogy a lehető legjobbat akarjuk a másiknak, de az a történet pont ennek az ellenkezője lenne, hogy egy újabb káosz születne, és egy káoszból már kijöttünk, s ha a múltra gondolunk, lelkiismeret-furdalást érzünk, hogy talán nem kellett volna annyira az ördög ellen küzdeni akkor, mert lehet, hogyha akkor nem küzdünk ennyire, akkor a másiknak sokkal kiegyensúlyozottabb és boldog lenne az élete. S ebben az önmagunk harcában, ez a nemelmondás a végére teljesen felemészt minket, és mindent elront, pedig a lehető legjobban ott szeretnél lenni, gyerekeknek átadni mindazt, amiért saját magadként is a legjobban küzdesz a világgal szemben: feltétlen nélküli elfogadás, az alapjáratban vevő jóság, a cenzúrázatlanság, hogy az önzetlenség kifizetődő, de attól még nem kell olyan szituációban maradnod, ahol nem mondhatsz nemet, mert az önzetlenség nem azt jelenti, hogy lemondasz saját magadról, és ezzel párhuzamosan azt sem jelenti, hogy mindenféle önző-gén tiltott. Igen is nem rossz-önzőség hagyni megélni az introvertált éned legmélyebb zugait, és ezt a nyomot nem rányomni azokra, akik éppen a legboldogabb életszakaszukat élik az életükben. E figyelmen kívül hagyása lenne a legnagyobb ego-önzőség, hogy figyelmen kívül hagyjuk őt, és már-már kötelezzük arra, hogy csak és kizárólag velünk foglalkozzon. S ezzel a viselkedéssel mégis mit mutatnál? Hogy senki nem képes legyőzni az egoizmust, a káros önzőséget, és mindenki csak kétszínű. A káosz csak újabb káoszokat és túlagyalásokat vonzz maga után… na meg önutálatot a totális érzéketlenséggel fűszerezve. Azt hiszem, mindenkinek vannak olyan titkai, amit a sírba visz; valaki másnak a titka, amiről ő nem tud, mi pedig hordozzuk helyette, s ezért mindent vállalunk, ha a másik közben tényleg boldog. De ez például nem önzőség?

Ayn Rand: Az Ősforrás című könyvében a főszereplő, Howark szemében ez az utolsó viselkedés maga lenne a megtestesült értelmetlenség. Azt mondaná, hogy semmi értelme átvállalni másnak a terhét, kudarcát, feladatait. Hogy mindenkinek saját magának kell megküzdenie mindennel, mert nem hiába ő kapta, vagy kapná a feladatokat, és különben is, így miben is segítenénk a másikat? Ezzel nem éppen azt mutatnánk meg neki, hogy ne foglalkozzon semmivel, mert ha igazi veszély fenyegeti, akkor majd levesszük róla a terhet, vagy leveszi valaki más róla? Ha a legnagyobb fájdalmat levesszük a másikról, az azt jelenti, hogy attól még ott marad a kapcsolatában, és csak idő kérdése, hogy újra valamilyen formában újra felbukkanjon, és akkor mi lesz? Nem tudunk, és nem is kell megvédenünk senkit. Az nem szeretet, ha a kudarcokat, a fájdalmat nem engedjük a másik ember közelébe.

És egy kérdés így a végére: Velünk, önmagunkkal mi lesz? S ez a kérdés miért számít a legnagyobb önzőségnek a mai társadalomban? Mi van akkor, ha minden terhet, kudarcot, érzelmet magunkba szívunk, és a végére megfulladunk benne, de nem lesz senki, aki átlátna az „erős vagyok, és mindent is megoldok” attitűdön? Az ember mindent elvisel, mindent kibír… csak az nem mindegy, hogy milyen minőségben.

„Kíváncsi voltál, vajon miért szenvednek, miért keresik a boldogságot, és miért nem találják meg sohasem? Ha bármelyik ember megállna, és megkérdezné önmagától, vajon volt-e valaha egy igazán belülről fakadó vágya, akkor megtalálná a választ. Azt látná, hogy az összes vágyát, erőfeszítését, álmát, ambícióját más emberek motiválják. Még csak nem is igazán az anyagi boldogságért küzd, hanem a másodkezűek illúziójáért: a tekintélyért. Az elismerés egy jeléért, nem a sajátjáért. Nem tudja örömét lelni a küzdelemben, és nem tud örülni, amikor sikert ér el. Egyetlen dologra sem tudja azt mondani: ’Ezt akartam, mert Én akartam, nem azért, mert ez elkápráztatja a szomszédaimat.’ És még azon csodálkozik, hogy nem boldog. A boldogság minden formája egyéni. A legnagyobb pillanataink személyesek, öncélúak, nem érintheti senki sem őket.”

(Ayn Rand: Az Ősforrás)

Könyv szerzője: Ayn Rand
Cím: Az Ősforrás
Első megjelenés: 1947
Fordította: Takácsy Enikő, 2002
magyar kiadó: Alexandra Kiadó
oldalszám: 717

• könyvajánló

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!